–

Bárcsak

Az angoltanárom, Gary irigylésre méltó figura. Gyakran mondogatja a világ legelégedettebb hangján, hogy „részleges tagadásban” (azaz partial denial-ban) él. Ezalatt azt érti, hogy a valóság fojtogató tényeiből csak azokkal néz szembe, amiket még képes elbírni. Amiket pedig nem, azokról egyszerűen nem vesz tudomást.

Bárcsak így lehetnék én is Woody Allennel kapcsolatban. Bárcsak ott tartanánk még mindig, hogy azon kesergünk, miért nem olyan jók a mai filmjei, mint a régiek.

És várnánk minden évben, hogy mégis rukkoljon elő egy olyannal, amiből újabb klasszikus válhat – de addig is örülnénk, hogy a közepes filmjei is mennyivel nagyobb élményt szereznek, mint a mozikba kerülő alkotások 90 százaléka.

Sajnos a részleges tagadást nem lehet tudatosan megvalósítani. Meg nem is lenne oké – valójában nem támogatnám. Amikor lassan négy évvel ezelőtt, 2014 elején hozzánk is eljutott a hír, hogy Allen a hétéves adoptált kislányát, Dylant molesztálhatta, egy világ omlott össze bennem, és ez a világ már nem állhat össze újra. Nem azért, mert a Woody Allenről alkotott képembe nem fér bele, hogy ilyesmit tegyen. Hanem éppen azért, mert nem tudok kételkedni benne. Amikor a felnőtt Dylan vallomását olvastam a New York Times blogján, Nicholas Kristof közvetítésével, annak minden sora hitelesen hangzott, nem hagyott semmi kétséget affelől, hogy ez megtörtént. Sőt, hogy éveken keresztül zajlott, a botrányt kiváltó konkrét eset csak a végpontja volt egy folyamatnak.     

Hogy volt, hogy nem volt...

Amerika persze jóval korábban értesült róla, még akkor, amikor történt: 1992-ben. Abban az évben, amikor Allen éppen szétválni készült Mia Farrow-tól, akivel sosem voltak házasok, sosem éltek közös háztartásban, viszont voltak közös gyerekeik, és egy meglehetősen feszült jogi vitájuk a szakítás részleteiről. A közös gyerekek közül eggyel, Soon Yi-vel (akit Allen nem adoptált, csak "megörökölt") Allen akkor már évek óta viszonyt folytatott, ami a lány nagykorúvá válása után kezdődött (legalábbis így tudni). Egy másikról, a hétéves Dylanről pedig akkor derült ki, hogy molesztálás áldozata. Igaz, nem előzmények nélkül: Allen addigra terápiára kényszerült azért, mert nem megfelelően viselkedett vele (rendszeresen bebújt mellé a kiságyba alsógatyában, és arra kötelezte, hogy az ő ujját szopja), és Farrow arra kérte a bébiszittereiket, hogy sose hagyják magára Allent a gyerekkel. Ő azonban ezt mindig ki tudta játszani, azon a bizonyos napon is, amikor átment Farrow connecticuti házába, hogy a válás részleteiről tárgyaljon vele, és közben valahogy félrevonta Dylant, felvitte a padlásra, és arra kérte a gyereket, feküdjön a hasára, játsszon a villanyvonattal, ő pedig közben ki tudja, mit csinált vele. (A részleteket még Dylan sem osztotta meg.) 

Mindenesetre a kislányt utána többen bugyi nélkül látták a házban, majd megkérdezte az anyukáját, hogy vele is csinált-e ilyet az apukája. Most azonban nem azért írok, hogy az esetet újra értékeljük, számba vegyük a részleteit, összevessük a vádakat a cáfolatokkal, és ítéletet hozzunk mi, átlagemberek, filmrajongók, újságolvasók, akárkik – mivel nem lett bírósági ügy belőle. (A helyi államügyész azt javasolta Farrow-nak, kíméljék meg a gyereket a per megpróbáltatásaitól, és ő egyetértett ezzel. Allen ezt később arra használta, hogy bizonygassa: nem volt megfelelő alapja a vádaknak.) Csak annyit fűznék még hozzá, hogy Allen védelmezői szerint mindez pusztán aljas húzás volt Farrow részéről, akit női mivoltában sértett az, hogy Allen épp a fogadott lányával lépett le tőle, és így kívánt bosszút állni, belerángatva egy másik gyerekét – meg közvetve a többit is – egy sokkal mocskosabb ügybe. Akik ezt vallják, azok úgy gondolják, Dylan Farrow csak felmondta azt a szöveget, amit Mia Farrow adott szájába, aki tehát beledumálta a gyerekébe, hogy őt molesztálták.

Dylan pedig huszonkét évvel később, 2014-ben is hitt még ebben, teljes meggyőződéssel, mint az a neten olvasható vallomásából kitűnik. Lúdbőröző hitelességgel tudja felidézni a részleteit – amik egyébként már akkor is egybevágtak a házban jelenlévők vallomásaival –, és sorolja a későbbi hatását, amit ez az eset tett az életére. Sőt, a testvére, Ronan Farrow is hisz benne, és Farrow adoptált gyerekei közül mind, kivéve Mosest, aki úgy gondolja, hogy az anyjuk manipulálta mindannyiukat. Soon-Yi értelemszerűen nem szólalt meg az ügyben, ő addigra nem is élt velük, meg nyilvánvalóan nem lehet elfogulatlan. (Azóta ő is két gyereket fogadott örökbe Allennel.)     

Tisztában vagyok vele, hogy nem fair így belekapni egy ennyire kényes ügybe, amiben minden részletnek jelentősége van. És ami – bírósági eljárás és ítélet híján – szabad préda a közvélemény számára. Amiben végül csak a megérzéseink, a hitünk dönt.

Bár vannak az ügyben leellenőrzött, tagadhatatlan tények, amik valószínűsítik a bűncselekményt, de én magam valóban csak hiszem, hogy Dylan nem hazudik, és hogy egy anya nem hipnotizálhat valamit egy gyerek tudatába úgy, hogy az a sztorit még húsz évvel később is valóságnak élje meg. (De el tudok képzelni olyat, hogy egy anya a gyerekét használja fel a férje ellen, és összezavarja annak fejét.) Ebben a konkrét ügyben azonban – olvasva Dylan Farrow, majd az azóta komoly újságíróvá lett Ronan Farrow sorait – nem tudok kételkedni.

Mia Farrow a Kairó bíbor rózsája című filmben (rendezte: Woody Allen) - Forrás: Örökmozgó

El kell engednem a Woody Allen-ideált, és minden évben el kell gondolkodnom, hogy meg akarom-e nézni a továbbra is menetrendszerűen érkező filmjeit, amikhez minden évben nagy sztárok és a legígéretesebb fiatal tehetségek adják az arcukat, nevüket. Dylan Farrow őket is vádolja, amiért támogatják Woody Allent abban, hogy változatlanul alkothasson, és maradjon piedesztálon a mai napig.

Nem jókor, nem jó helyen

2014-ben, amikor az ügy másodszor címlapokra került, még nem ott tartottunk, ahol most. Nem is beszélve 1992-ről...

Az idei év fordulópontot hozott a közvélemény szemléletében, paradigmaváltás zajlik. A hírnév, a tehetség, akár a zsenialitás, és a hatalom többé nem ad felmentést senkinek az erkölcsi bűnei alól.

És nem is maradnak titokban. Senkinek nincs joga mások emberi méltóságát megsérteni – különösen nem egy gyerekét. Senki nem bízhat többé abban, hogy a piszkos titkait megőrizheti magának. Az áldozatok nem hallgatnak többé. A munkáltatók, főnökök, felettesek nem hunynak szemet, nem érdekük többé eltussolni a kínos ügyeket. Nyilván így is akadnak, akik megússzák a nyilvános leleplezést, és addig a kognitív disszonancia jegyében meg is feledkeznek arról, hogy ők maguk is elkövetők – miközben mások tettei felett szörnyülködnek. (Mint legutóbb  Matt Lauer, az NBC Amerika-szerte rajongott műsorvezetője.)

Aki túlélte a botrányait

Woody Allen nem volt ilyen álszent: a Harvey Weinstein-ügy kirobbanásakor csak körülbelül annyira sajnálta az áldozatokat, mint magát a producert, akit „szomorú, beteg embernek“ nevezett. Majd aggodalmának adott hangot, hogy boszorkányüldözés kezdődik. Azt mondta: „Nem akarhatjuk, hogy ez az egész Szálem-hangulathoz vezessen (utalva Arthur Miller Szálemi boszorkányok című darabjára – szerk.), amikor minden, irodában ülő pasasnak, aki rákacsint egy nőre, máris hívnia kell az ügyvédjét, hogy megvédje. Ez szintén nem volna helyes” – mondta. Igaz, ez még a botrány kezdetén történt, és azóta további több tucat nő állt ki azzal, hogy Weinstein erőszakoskodott vele, többüket egész konkrétan megerőszakolta.

Azonban Woody Allennek – aki még egy régi világban szocializálódott, és már nem épp fiatal – nyilván nehéz a szemléletváltást magáévá tennie. Főleg úgy, hogy ő tulajdonképpen ép bőrrel úszta meg a maga botrányát. Hírbe hozták ugyan, de a munkáját, támogatóit, státuszát nem veszítette el. Folytathatta addigi életét és munkáját. Ettől persze még megélhette igazságtalanságnak. De ha belegondolunk, mi történt volna, ha az ügye nem pár évvel ezelőtt pattan ki, amikor a világ még nem érett meg arra, hogy készpénznek vegye az ellene felhozott vádakat, hanem ma... Mindenki tudja, mi történt volna.

Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hall című filmben (fotó: Universal Pictures)

Ma jóval kevesebbért is teljes megszégyenítés, szerződésbontás és kirekesztés jár. Pedig egyformán nem lehet bizonyítani – sem azt, hogy valaki egy padlás rejtekében a nevelt kislányát fogdosta-e, sem azt, hogy egy színésznőt a hotelszobában mire kényszerített. A legtöbb esetben most is csak állítás áll állítással szemben, bizonyítani az efféle bűncselekményeket nagyon ritkán lehet, mégis akkora a nyomás, hogy az elkövetők ma nem menekülhetnek hárítás és hazugságok mögé.

Itt egyetlen vádló állt elő, nem jelentkeznek többen, hogy velük is ugyanez történt. De az az egy áldozat kislány volt, és családtag.

Woody Allen és én

Nem tudom. Nem tudok már Woody Allenre másképp tekinteni. Nem nézem meg a filmjeit azóta. De nem állítom, hogy szándékosan kerülöm őket, inkább csak a hezitálásnak lesz ez a vége. Imádom a régi munkáit, velük és rajtuk nőttem fel. Az Annie Hallt, a Manhattant, a Hannah és nővéreit – ezeket nem is tudnám elengedni. De a Férjek és feleségeket, az Agyament Harry-t, a Varázsige: I Love You-t, és a Match Pointot sem szeretném – amik már azután készültek. AZ után, de még azelőtt, hogy tudtam volna róla.

Nem hiszek abban, hogy a művészeknek erkölcsi példaképeknek is kell lenniük. Nemcsak nem hiszek ebben, hanem egyenesen abszurdumnak tartom. A művészek másfajta emberek, szükségszerűen van bennük deviancia. Emellett a műveikben képviselhetnek ragyogóan tiszta erkölcsiséget is, mert számukra az erkölcs a munkában, és nem az életben a legfontosabb.

De nem mindegy, hogy hol húzódik az a határ, amit magánemberként még átléphetnek. Most ezt a határt húzzuk meg újra, jóval szigorúbban, mint eddig. És azt hiszem, ez így helyes.

Gyárfás Dorka

Kiemelt fotó: Gregory Wild-Smith/flickr.com