–

Az esti vonattal érkeztem Budapestre. Már hónapok óta erre készülök lélekben, hogy egy kislány születését megörökítsem úgy, ahogy én tudom, úgy, ahogy beavatnak, úgy, ahogy az Isten adja. Mert ez beavatás: nagyon emberi, nagyon valóságos. Nincs benne manír, póz, sem álarc, smink és festék, csak kitárulkozás. És katartikus: visszanézni azt, amire, amikor benne vagyunk, alig emlékezünk, mert sokkal inkább minden pillanatát belülről éljük meg. Lassúságra hangolom magam, csukott szemmel ülök arra várva, hogy megérkezzek. Fogynak a kilométerek, öröm van bennem, vegyes izgatottság, ahogy készülök az éjszakára: vajon milyen lesz?

Mindig erre vágytam, mióta fényképezőgépet vettem a kezembe, és elválaszthatatlan lett tőlem, hogy valami olyasmit adjak vissza képen, ami sokat mesél majd másnak, amiben ott a történet, és, amit szavakkal leírni nem lehet.

Mert minden kép egy történet: benne a sűrített, pillanatnyi megfoghatóság.

A konyhában jó meleg, az anya már vár. Kedvesen mosolyog, messze vagyok még a végétől mondja, jó, hogy időben érkeztem, teszem a vállára a kezem, és leülünk az asztalhoz, egymással szemben. Valami meghitt hangulat leng körül mindent. A fájások közti idő fesztelen és bensőséges, egymásra nézünk olykor, és mérjük a perceket. Aztán elkezdődik szabályosan ritmikusan, éjféltájt. Ketten vagyunk épp a szobában, és eszembe jutnak a saját szüléseim, a fájások alatt félreteszem a gépet, kicsit bátortalanul a medencéjére teszem a két tenyerem, lenyomom, megtámasztom, ellentartok, kicsit feszítem a csigolyáit, ez jólesik, suttogja, aztán mégis inkább igyekszem a háttérbe vonulni, és láthatatlanul visszaadni a szépet, fényképezni, feszengés nélkül, mert valahol olyan felkavaró az egész, mint amikor egy égő ház előtt áll az ember, és nem oltani segít, hanem képre lopja a lángokat. Hajnaltájt érkezik a két bába. Nincs sietés, sürgés-forgás, inkább csak leülnek az ágyra, és hangolódnak ők is. Kedvesek és értők: tudják a dolgukat, és tudják a határokat is. Etetik-itatják a szülő nőt, de leginkább: nem siettetik. Van ebben a „nemsiető” gondoskodásban valami roppant, felkavaróan megható: a női test végtelen tisztelete, a szépen bánás, és végtelen alázat is: megadni magunkat annak, ahogy lennie kell, nem mindenáron belefolyni, csak engedni gyengéden, a kezünk között biztatón, segítőn. Amikor holtpont van, leoltják a lámpákat, és aludni küldik az anyát, hogy aztán újult erővel engedje magát sodorni a fájdalmakkal. Csöpög a víz, cseppenként a zuhanyrózsából a kádba, csak ez van, a feszülő, várakozó csöndben. Majd ötpercenként, később egyre sűrűbben, mindent betölt a mélyről jövő, ősi, búgó, gyönyörű szüléshang. Beleborzongok. Ki kell mennem a konyhába, levegőt venni.

Eszembe jut minden, a saját szüléseimről képek villannak be, peregnek filmszerűen: siető szülésznők, orvosok, infúziók, rideg kórházi szülőágyak, halványzöld olajfesték a falakon, a sokosztatú, vakító fényű orvosi lámpa, a szemközti óra, ami ítéletszerűen ketyeg a fejem fölött, és az idő, amit türelmetlenül néznek, és ami mindig lassan halad.

Aztán csak kavargás, fájdalom, zúgás, szédülés, születés. Reggeledik.

Már minden gyorsan halad, a maga útján, révülő állapotban elillanó szégyenérzet, meztelenség, hangok, örvénylés, már semmi tiltakozás, csak önmegadás. Úszni az egyetlen fájdalomban, aminek értelme van a világon. Látok egy gyönyörű, hosszú, csodálatos, háborítatlan szülést, otthon.

Látom, hogy a férfinak igenis van helye és feladata a szülésben: ott lehet, mint támogató, társ, részt vehet benne, nem pusztán jelenléttel. És látok egy nyugodt, világra jövő dedet, akin rajta marad még sokáig a köldökzsinór, aki békésen születik, olyan nyugodtan, mint amilyen harmóniáról Leboyer beszél A gyöngéd születésben, amikor azt mondja: elvágni hirtelen a köldökzsinórt annyi, mint brutálisan elvonni az oxigént az agytól – de gyöngéden és tisztelettel  világra segíteni, az maga a csoda. Mert minden születés, bárhol, bárhogyan történik, csoda. De világra jönni békésen, a test tiszteletében, az maga a kegyelemteljes csoda.

 

Magdás Emőke

A fotók Magdás Emőke © munkái