–

Albert helyett Abdul

Angliában valószínűleg már maga a cím is figyelemfelkeltő, hiszen Viktória királynőt Albert herceggel szokás emlegetni, a „Viktória és Albert” a bevett szókapcsolat, mint ahogy az egyik legnagyobb londoni múzeumuk homlokzatán is díszeleg. Erre itt van most Viktória ezzel a muszlim keresztnévvel, mögötte pedig egy igaz történet gyengéd érzelmekről, amikre alig pár éve derült fény. Nem is véletlenül: Viktória leszármazottai a halála után nagy erőkkel igyekeztek eltitkolni a királynő életének ezt az epizódját.

Arról van ugyanis szó, hogy az idős Viktória királynőnek volt egy fiatal indiai bizalmasa, aki nemcsak hogy muszlim vallású volt, de alacsony sorból is származott, mégis az uralkodó kedvencévé vált, és a haláláig intim viszonyt ápolt vele. Hogy mennyire intimet, azt ma már senki nem tudhatja, de Viktória gyermekeinek éppen elég volt, hogy anyjuk a neki címzett leveleit gyakran úgy írta alá: „szerető anyád”.

Alighogy eltemették az idős uralkodónőt (amely szertartáson még Abdul Karim is fontos szerepet kapott), az indiait kiebrudalták a palotából, de még Angliából is, és mindent megsemmisítettek, ami a kapcsolatukra utalhatott.

Pár dolog azonban szerencsésen megúszta a pusztítást, például Karim naplója – amit magával vitt Indiába, és a leszármazottai azóta őriztek, benne néhány levéllel –, és Viktória királynő naplói, köztük egy olyan is, amit hindusztániul írt, ugyanis Karim nyelvleckéket is adott neki.

Igaz történet... nagyjából

Szóval a film készítőinek volt mire támaszkodni, és nemcsak az a regény, amit egy Shrabani Basu nevű indiai származású írónő írt pár éve, hanem az azóta fellelt újabb dokumentumok is. De nem ez a lényeg, hiszen egy film mégiscsak film, és ebben az esetben nem történelmi igazságot akar tenni. Ezt a főcím után egy frappáns feliratban egyértelművé is teszi: „Igaz történet… Nagyjából” – mondja. Vagyis innentől felmenti magát minden történeti hűség alól, azt mesél, amit akar, tessék lazán venni. Nyilván angolként ez nagyobb kihívás (ott nemcsak a királynő ábrázolásától, de a gyarmati birodalom idealizált megjelenítésétől is indulatba jöttek a kritikusok), de nekünk igazán nem kell, hogy fájjon.

Mindjárt az elején nyilvánvalóvá válik, hogy a film nem az angol monarchia nimbuszának ápolására és fényezésére vállalkozott, sőt, erősen megkérdőjelezi azt. Egy ünnepi díszebédbe csöppenünk, ahol minden abnormális és nevetséges, Viktória királynő pedig esendően öreg és végtelenül magányos a felhajtás közepette. Nemhogy nem irányítója vagy vezére, hanem inkább fegyelmezett áldozata a képmutató udvarnak.

Már itt beugrik az embernek Stephen Frears egy korábbi alkotása, A királynő, amely II. Erzsébet életének egy szakaszát dolgozta fel. Nem lehet véletlen, hogy Frears kétszer is filmet készít az angol királyság intézményéről, azon belül is egy idősödő uralkodónő vívódásairól – miközben mindkétszer nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész monarchikus berendezkedésben nem hisz, és a beleszületett uralkodót is szívesebben látja gyarló foglyának.

Erzsébet és Viktória

Több hasonlóság is akad a két uralkodó ábrázolásában: a hálószobájuk és hétköznapi rutinjaik prózaisága; a miniszterelnökhöz, és rajta keresztül az ország politikai helyzetéhez fűződő korlátolt és inkompetens viszonyuk; az időnként megmutatkozó királynői tartásuk és uralkodói határozottságuk; gyakori magányosságuk; és menekülésük egy vidéki kastély meghitt elszigeteltségébe. Végül abban a filmben is volt egy szereplő, Cherie Blair, aki nyíltan támadta a monarchia intézményét, itt pedig ugyanezt a szerepet Abdul Karim indiai társa tölti be. Ez a Mohammed nevű figura nyilvánvalóan a forgatókönyvíró leleménye, és a rendező, Stephen Frears alteregója: az örök kívülálló, örök kételkedő, és lázadó figurája, akit Adeel Akhtar üdítően fanyar humorral kelt életre.

Az az érdekes azonban, hogy a rendező elegáns szarkazmusa (ami nemcsak a dialógokban, de egyes kamerabeállításokban is testet ölt) a színészi alakításokban nem egyforma színvonalon jelenik meg. Ahogy a kapcsolat elmélyül, és az udvar egyre vehemensebben tiltakozik ellene, egyes színészek (például a máskor kiváló Olivia Williams, vagy az orvost alakító Paul Higgins) egyre harsányabban játszanak, szinte már a Csengetett, Mylord? nívóját súrolják. Miközben mások – például Judi Dench, Michael Gambon vagy Adeel Akhtar – sosem tévesztenek arányt, de még a született bohóc, Eddie Izzard sem.

Vagyis a társulat egyik fele őszintén belead mindent, esetleg ennek mellékhatásaként vicces, a másik fele meg vásári vígjátékot játszik, mint akik itt és most le akarják dönteni az angol hidegvérről, önuralomról és jó ízlésről szőtt téves elképzeléseinket.

Magát Abdul Karimot a lencsibabaszemű Ali Fazal alakítja, aki gyakorlatilag naivát csinált a férfi hősből. Egy ártatlan bárányt, akitől ugyan nem kellett volna tartania senkinek a királyi palotában, hiszen önzetlenül csak szolgálni akarta a királynőt, esze ágában sem volt hatalmat kovácsolni kivételes helyzetéből. Sugdosott ugyan a fülébe pár dolgot India helyzetéről, és az ott élő muszlimok szokásairól, de távolról sem egy Raszputyin, vagy egy koronaőrből lett főtanácsadó (bár a luxust ő sem veti meg). A dilemma így nem az, mi történik, ha az uralkodó egy hataloméhes, manipulatív és gonosz ember befolyása alá kerül, hanem az, miért nem engedheti meg magának, hogy egy körön kívülit beengedjen az intimszférájába, és aztán a hűségéért megjutalmazza. Miért ne lehetne egy királynőnek emberből az ölebe, ha egyszer nyilvánvalóan volna rá  igénye? És joggal.

Judi Dench a legnagyobb király(nő)

Mint mondtam, a királynő motivációja kellően kidolgozott: számára egy falat kenyérrel felér némi őszinteség és nyílt kommunikáció, miközben egyenrangú barátságról mégsem lehet szó. Ha emberi szív dobog is a keblében, a helyzetétől nem szabadulhat, és a korlátaitól sem. Ugyanezt egyébként egyszer már átélte: Abdul Karim előtt Viktória királynő egy skót szolgáját fogadta bizalmába – hasonló botrányt keltve –, mert éppen ő tudta átsegíteni a férje halála felett érzett gyászán. Ebből is készült film John Brown címmel, és abban is Judi Dench játszotta az uralkodót. Annak folytatásaként – de lehet, hogy inkább B verziójaként – is értelmezhető ez a film.

Kétségtelen, hogy a filmet feleannyira sem lehetne komolyan venni, ha nem Judi Dench állna a centrumában.

Egy olyan színésznő, aki a legolcsóbb, legközhelyesebb pillanatokat is mélységgel tudja megtölteni, és aki itt – szinte szó szerint – bizonyítja, hogy még a telefonkönyvet is el tudná játszani.

Amikor egy jelenet arra kényszeríti, hogy jószerével felmondja a Viktória királynőről írott Wikipédia-szócikket, és nem dől össze a mozi, hanem minden szava súllyal ül, az ember boldogan kiált fel magában: micsoda színésznő!

És a fia szerepében Eddie Izzard is valódi klasszis. Ahogy az anyja halálos ágya mellett reszket az utolsó pillanatért – részben saját koronájáért, részben siratva a sosem volt anyai szeretetet –, majd fájdalmat mímelve megkönnyebbülten felsóhajt, az ismét bizonyítja, hogy a komikusok a legnagyobb színészek. Mennyi érzelem keveredik abban a pár pillanatban… Aki teheti, eredeti nyelven nézze, mert a legelőkelőbb angolt hallgatni is külön élmény, és ebben a tekintetben meg kell említenünk a királynő első titkárát alakító Tim Pigott-Smitht is, akiben a tökéletes angol úr ölt testet.

A Viktória királynő és Abdul végtére is egy szirupos mese, csak abból egy rafináltabb fajta. Nem a valóság hiteles ábrázolására törekedett, de nem is köpte teljesen szembe, legalább lélektanilag nem. Azokon az esős hétvégéken, amik nemrég beköszöntöttek, pont jó lesz délutáni időtöltésnek, ha már a kirándulásnak úgyis lőttek.

Gyárfás Dorka

A film alapjául szolgáló történet megjelent az Athenaeum kiadásában.

Fotók: UIP-Duna Film