–

– Még élek! – mondja nevetve, amikor hívom, hogy interjút szeretnék vele készíteni, és megkérdezem, hogy van. Kicsit aggódtam, mert legutóbb többször el kellett halasztani a találkozást.

Máthé Erzsi nem egy hétköznapi interjúalany. Közvetlen, de mégis megközelíthetetlen: egy igazi királynő.

Amikor legutoljára találkoztunk, fogszabályzóm volt. Interjú közben észrevettem, hogy nagyon nézi a számat, majd egyszer csak megkérdezte:
– Kisfiam, mi az ott a szádban?
– Fogszabályzó. 
– És mondd, lehet azzal csókolózni?
– Lehet – válaszoltam.
– Akkor jól van – mondta, majd beszélgettünk tovább.

Megengedte, hogy a szőnyegen üljek, ő egy kék fotelben foglalt helyet, és csak mesélt, mesélt a színházról, a nagy szerepeiről, még a kisfiáról is, aki egyévesen halt meg, és akinek az elvesztését soha nem tudta feldolgozni. Közben süteménnyel kínált, és biztosított arról, hogy nyugodtan egyem meg, nem ő sütötte, nem lesz semmi bajom tőle. 

Imádja az életet, bár már nincsenek illúziói, ami ennyi idősen megbocsájtható. 

– Nem hiányzik a színház, nem szoktam álmodni vele. Magam mögött hagytam. A vége felé már gyötrelem volt. Pokoli érzés, de azt éreztem, kiüresedett minden, és bevallom, nagyon elfáradtam. Végül is 65 évet játszottam, és ezalatt elhasználódott az idegrendszerem, nem akartam már tovább küzdeni. Kell a fenének! Már nem vert hevesebben a szívem, amikor a színházhoz értem. Tudod, ennyi idősen már annak örül az ember, ha ver egyáltalán a szíve. Elmúltak a szorongásaim, a lidérces álmok, hogy belesülök egy mondatba. A 65 év alatt állandó kétségek gyötörtek. Amikor csináltam, a mindenem volt, a színházért éltem. Most miért élek? Hogy megérjem a májust, az a kedvenc hónapom. Nagyon későn szoktam lefeküdni, és amikor már minden szomszéd alszik, elcsendesült a város, kimegyek a teraszra, széttárom a karom, és ahogy a torkomon kifér, elordítom magam: szundi-bundi, ez az élet! Vagy ahogy Seres Rezső dalában énekeltem:

„Az élet egy nagy csodálatos semmi, hát miért ne lennék boldog és vidám?
Abban nekem nem parancsol senki, hogy kit szeressek, s ki a cimborám.
Az élet, mint a cigaretta füstje, illanó, s ha nincsen más parázs,
nem egy lyukas garast se nékem, ha elszáll a szép varázs." 

Gyakran kell már orvoshoz járni, és néha fulladok. Ilyenkor eszembe jut: most halok meg.

De aztán újabb nap virrad, és adja isten, hogy még egy darabig ne kelljen innen elmenni. Az élet egy nagy álom, kisfiam. 

Ha belegondolok, el sem hiszem, hogy 1948-ban kezdtem a pályát. Nagyon régen volt ez, talán magának az édesanyja sem élt akkor még, és azt sem tudja, ki volt Márkus Emília. Én még láttam őt, tudja, ő volt Jászai Mari nagy riválisa. Fiatalkorában a lábai előtt hevertek a férfiak, de akkorra már elhízott, teljesen eldeformálódott a teste. Így múlik el az élet, apukám! Nekem is peacemakerem van, és csontritkulásom, bottal járok, és vagyok annyira hiú, hogy azt akarom, ne így emlékezzenek rám.

Bármit kérdezek, mindig a színházra tereli a szót. A szerelmeiről faggatnám, de a színházról beszél a legszívesebben, az igazi nagy szerelméről. Talán mert – bár a férjei rajongtak érte – a legnagyobb szerelme mégis elhagyta. 
– A szerelem és a házasság nem függ össze, apukám. Van neked feleséged? – kérdezi, én pedig süteménnyel a számban megrázom a fejem.
– Na, látod, te ezt nem tudhatod még. A színiiskola elvégzése után Pécsre szerződtem, ahol Szendrő József volt a direktor. Ahogy észrevett, azonnal láttam, hogy ez kész. Értesz engem? A nők néha hülyék, és nekem imponált a direktor szerelme. Egy premier után kimentem a Nádor étterem söntésébe, ott iszogattak az emberek, amikor ott abban az óriási zajban meghallottam a hátam mögött, hogy Szendrő, ez a gyáva, halk szavú ember odakiabál a tömegben nekem: „Erzsike, hozzám jönne feleségül?" . Kész lettem. Voltam olyan hülye és fiatal, hogy nem gondoltam át, és igent mondtam. Hét évig éltünk együtt, aztán felpakoltam a holmimat egy lovaskocsira, és elköltöztem tőle. 
A legszerelmesebb 29 évesen voltam. Ekkor voltam a legszebb is. Ő egy civil ember volt, nem volt köze a színházhoz. A Jurányi utcában lakott Budán, és állapotos lettem tőle. 1956 ősze volt, amikor felfordult a világ. Ő bekísért a kórházba, majd fogta magát, és elment Amerikába. A gyerekem pedig meghalt. Kapott egy agyhártyagyulladást, és elment. Ez a trauma a halálomig elkísér. Erről ennyit szeretnék mondani. Ha élne a gyerekem, ha lennének unokáim, teljesen más lenne most az életem. Akkor azt mondanám magának, jól vagyok. De rettegek, mi történik, ha már nem leszek. Három alapítványom van, a fiatalokra hagyok mindent. Ezek jó kezekben vannak még, de mi lesz, ha nem tudják majd a későbbiekben gondozni... Csak reménykedni tudok, hogy minden rendben lesz. 

Pénteken újra találkozunk, egy hetilapnak készítek vele interjút. Kicsit öncélúan, mert hiszen már annyi mindent elmondott, de úgy érzem, még rengeteg mesélnivalója van, és még annyi mindent nem tudok, amit ő már igen. Az idő pedig szorít. Sok májust még, kedves Máthé Erzsi!

Homonnay Gergely

Kép: Hunyadi László (Fortepan)