–

A jó idővel együtt érkezik el minden évben a játszótéri szezon kezdete. Idén már különösen vártuk, hogy végre kiszabaduljunk a négy fal közül. A gyerekek örömmel vették ismét birtokba az óvodához közeli „kis játszót” és a törzsközönség összetétele sem sokat változott.

Csak éppen mindenki nőtt, ügyesedett egy kicsit. Van, aki tavaly még a homokban négykézláb mászkált, de mostanra már a két lábán is elboldogul, van, aki kismotorról futóbiciklire váltott, és olyan is akad, aki kénytelen tudomásul venni, hogy már nem fér bele a babahintába. A lányom örömmel konstatálta, hogy már eléri a korlátot a mászókán, ami után tavaly még hiába nyújtózott.

Az egyik ilyen játszós délutánon egy kisfiúra lettem figyelmes, akit addig még nem láttam. Három-négyéves lehetett. Suta, rendezetlen mozgással járt, a bal kezét furán maga mellett lógatta, és mintha a bal lábát is húzta volna egy kicsit. Kis arcát félig eltakarta a vastag szemüveg, nyakába kendőt kötöttek, amelyet szinte teljesen eláztatott már a szájából akaratlanul kicsorgó nyál. Nem tudott beszélni, csak mutogatással jelezte, hogy mit szeretne. Az anyukája egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Hagyta, hadd menjen, amerre akar, de, mint egy fáradhatatlan jó tündér, árnyékként követte, hogy ha szükség lenne rá, akkor segíthessen neki.

A játszótér egyik sarkában focizott a fiam egy másik gyerekkel, pont ott, ahol ez a kisfiú is bóklászott. Egy téves passznak köszönhetően az ő lábához gurult a labda. Boldogan kapott utána, és a rossz kezét is lendületbe hozva ügyetlenül vette fel a földről. Közben örömteli, kurjongató hangot adott ki.

– Az a miénk! Add vissza! – kiabálták neki a fiúk többször is, de a kicsi nem reagált a kérésre. Abbahagyta a kurjongatást, és csak állt kifejezéstelen arccal, görcsösen szorította magához a labdát.

– Anyaaaa!! Nem adja vissza! – kiabált oda nekem a fiam.

A kisfiú mellé addigra már odaguggolt az anyukája, és miközben próbálta gyengéden lefejteni a kezét a labdáról, halk, nyugodt hangon beszélt hozzá. A gyerek szorítása lassan engedett, és mikor a kiszabadult labdát az édesanyja visszagurította, kétségbeesetten kapott utána. Összeszorult a gyomrom, ahogy láttam, hogy az anya ujjai elfehérednek az erőfeszítéstől, ahogy a fiát magához öleli, miközben a gyerek nyöszörögve próbált szabadulni.

– Szerintem csak játszani akar veletek! Egy kicsit dobáljátok neki is! – kértem a fiúkat.

A fiam felháborodottan kiabált vissza nekem.

– Nem akarom! Ez a labda a miénk, és ő nem játszhat velünk, mert…

Úgy éreztem, mintha megállna az idő. Nem akartam hallani, hogy mi lesz a folytatás.

Az anya arcát néztem, ahogy sötét álarcként borult rá a minden érzelmet rejteni akaró közöny.

Mintha mindegy lenne, hogy milyen szavakkal fejeződik be a mondat.

…mert túl kicsi! – folytatta a fiam. – Kicsikkel nem játszunk! Még nem tud focizni!!

Olyan erővel öntött el a megkönnyebbülés, hogy alig tudtam megszólalni. Csak ennyi a baja! Nem érdekes, hogy a másik sok minden másban is különbözik tőle, őt csak az érdekli, hogy kisebb. Csak egy a többi gyerek közül.

Úgy látta a kisfiút, ahogy az anyukája szeretné, hogy mindenki lássa.

Úgy látta, ahogy én nem tudtam látni.

Elborított a bűntudat és újult erővel próbáltam rábírni őket a közös játékra.

– Azért néha gurítsátok neki is! Te is örülsz, ha bevesznek a nagyok, nem?

Erre kedvetlenül, de azért odarúgta a labdát, és a kisfiú az anyja kezei közül kiszabadulva boldogan vetette rá magát. Nem sokáig tartott a közös játék. Egy-két ügyetlen próbálkozás után elhalt a focizás. A fiam még gurigázott egy kicsit vele becsületből, de aztán megunta, és a labdát hátrahagyva más szórakozás után nézett.

A szemem sarkából figyeltem a magányos párost, ahogy a többi gyerektől távolabb játszottak tovább. A labda azonban hamarosan odavonzott pár totyogóst, és a kisfiú hirtelen egy kisebb gyerekcsapat közepén találta magát. Anyukája gyengéd noszogatására bedobta a labdát a közösbe, gurítgatták ide-oda lelkes összevisszaságban.

Lassan besötétedett, egyre üresebb lett a játszótér. Fázósan toporogtam, és unottan nyomkodtam a telefonomat. Mentem volna már, de a gyerekeimnek esze ágában sem volt indulni.

– Elnézést! – hallottam a hátam mögül. – Visszahoztuk a labdát!

Az anyuka állt mögöttem, mellette a kisfiú. A gyerek nyakába időközben új kendő került az előző, átázott helyébe. Ugyanolyan piros, mint a labda, meg, mint a játéktól kipirult pofija.

– Tartsd meg nyugodtan, ha szeretnéd! – hajoltam le a gyerekhez.

A kisfiú nem válaszolt, de úgy szorította magához a labdát, mintha az élete múlna rajta.

– Nagyon köszönjük! A focizást is! Meg mindent… – tette hozzá a nő, és kézen fogva a fiát, elindultak kifelé.

Ahogy bezárta a játszótér kapuját, rám mosolygott. Egészen megfiatalodott ettől a mosolytól.

Már nem volt szükség az álarcra.

Posteiner Judit

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/AnnaTamila