–

Színház az egész világ...

A napokban megnéztem a Nézőművészeti Kft. által színpadra állított Soha, senkinek című színdarabot Scherer Péter rendezésében. Simkó Katalin összesen hét szerepet játszik az előadás során, rajta kívül még Moldvai Kiss Andrea is szerepel, és mi, a nézők is fontos szerepet kapunk benne. A szó szoros- és átvitt értelmében is. A szövegkönyvet Gyulay Eszter készítette Beate Teresa Hanika Soha senkinek című regényéből, ami Magyarországon a TABU könyvek-sorozatban jelent meg a Móra kiadó gondozásában. A darab után pedig egy közös beszélgetés volt az előadás alkotóival, valamint Feldmár András online bejelentkezésével, Szalai Kriszta színésznővel és Jutkával, aki egy bántalmazott hajléktalan nő. (Szalai Kriszta állította színpadra az élettörténetét.) 

Én is játszottam

A darab mély, komoly és elgondolkodtató: egy alig 16 éves lányról szól, akit a nagyapja szexuálisan zaklatott. Rég elfeledte a gyerekkori megrázkódtatásokat, de amikor megismerkedik egy fiúval, minden átélt sérelem előtör belőle. Döbbenetes látni, ahogy a lány családja hallgatólagosan asszisztál ehhez az egészhez, miközben úgy tesznek, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Egy pillanatra én is a darab szereplője lettem: a főszereplő néha bevonta a nézőket az előadásba, köztük engem is. Kati barátját alakítottam néhány másodpercig. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy el kellene innen vinnem ezt a lányt, meg kellene mentenem. Eszeveszett dühöt éreztem, hogy nem tehetem meg, és végig kell néznem azt, ami vele történik.

A darab elsősorban diákoknak készült, és osztálytermi környezetbe szánják az alkotók.

A feldolgozás

A hatvanperces előadást egy szintén hatvanperces feldolgozó foglalkozás követi, Takács Hajnal szakértő vezetésével, amelyben a gyerekek értelmezhetik, megbeszélhetik a látottakat. Van miről beszélni, hiszen érzelmileg eléggé bevonódik az összes néző a történetbe, nem lehet tudni, hogy az ott ülő gyerekek közül hányan érintettek valójában, ezért szükséges a feldolgozás.

Viszont azt gondolom, hogy ezt minden magyar középiskolába el kellene vinni, és minden középiskolásnak látnia kellene.

Miért is? Mert egy olyan tabutémát dolgoz fel, amelyhez senki sem mer hozzányúlni, senki sem mer beszélni róla, pedig jelen van, és nagyon sok mindenkit érint. Megdöbbentő volt látni, hogy a közönség közel húsz százaléka feltette a kezét, amikor elhangzott a kérdés: ki érintett a témában. Az abúzus a mindennapi életben jelenlévő probléma, viszont nem beszélünk róla. 2017-ben ott tartunk, hogy az egész társadalom hallgatólagosan elfogadja a létezését, és ezzel együtt a létjogosultságát is garantálja. Hány és hány gyerek, feleség, férj tűri el naponta a megaláztatást, a hatalommal való visszaélést és a szexuális bántalmazásokat?

Mindannyian benne vagyunk

És mi ehhez asszisztálunk azzal, hogy a szőnyeg alá söpörjük az egészet. Hisz ha megkapargatnánk a felszínt, akkor nagyon gyorsan lehullana a lepel arról, hogy számtalan hibája van az igazságszolgáltatás rendszerének, az ügy pedig az elindulása után a legtöbb esetben el is akad. Marad tehát az, hogy az érintettek elfogadják ezt, úgy érzik, ez a természetes.

Ez leginkább egy gyereknél jellemző és egyben ijesztő is: hisz ő nem tudja, hogy az nem normális, ha az apukája benyúl a bugyijába, hogy az edzője a kezébe adja a nemi szervét, hogy a nevelője megcsókolja.

Mert ő ezt éli meg naponta... egészen addig, amíg rá nem döbben arra, hogy mással nem ez történik, és ez elfogadhatatlan viselkedés... Addigra viszont már olyan súlyos lelki és mentális sérüléseket szerez, amelyek egész életében elkísérik.

Nagyon sokszor ezeknek a kislányoknak, kisfiúknak (igen, bár kisebb számban, de ők is érintettek ebben) az elméje törli az egészet, és nem is emlékeznek egészen addig, amíg egy újabb hasonló eset vagy trauma elő nem hozza. A legnagyobb baj, hogy elsősorban önmagukat okolják amiatt, mert áldozattá váltak... De nem csupán ők teszik ezt...

Hogyan reagálunk, ha megtudjuk, hogy a környezetünkben, a családunkban ilyesmi történik?

A legtöbb esetben az ember tagadásba vonul, és nem hajlandó elhinni azt, hogy az ő szeretett férje, a köztiszteletben álló pedagógus, a megbecsült orvos vagy a sikeres edző ilyet tehet. Azonnal beindul az okok keresése az áldozat igazmondásának megkérdőjelezése...

Pillanatok alatt el is jutunk az áldozathibáztatáshoz: hisz „az áldozat provokálta ki, ő kezdett ki a nevelőapjával, szerelmes lett az edzőjébe és így akarja megbosszulni, mert az nem viszonozza ezt”. Ez normális?

Egyáltalán nem... Belőlem például mérhetetlen dühöt vált ki, ha ilyet hallok. Pedig sajnos hallok, nap mint nap. El sem tudjuk képzelni, mi folyik egy gyerekotthonban, hány nevelőapa és vér szerinti apa, néhány esetben anya használja ki szexuálisan a gyermekét, erőszakolja meg rendszeresen, majd egy véd- és dacszövetséget kötve eléri a gyerekeknél, hogy erről ne beszéljenek, soha... senkinek. Nem tűrhetjük ezt tovább! Nem normális ez a világ, ha tovább hagyjuk ezt azzal, hogy nem beszélünk róla, nem lépünk fel ellene. Itt az ideje annak, hogy végre mindenki kihúzza a fejét a homokból, és felismerje, mennyire beteges dolgok történnek körülötte. Pedagógusként pedig bármi ilyesmiről szerzünk tudomást, azonnal lépnünk kell!

Nem szabad félni attól, mi lesz a következménye, nem szabad azzal takarózni, hogy milyen a rendszer.

Mert ha elkezdjük, jelentjük, leírjuk, elmondjuk, talán a rendszer is reagál erre, és felismeri, hogy ezt meg kell állítani. Ha ezt nem tesszük, mi is ugyanolyan hibásak vagyunk abban, ami ezekkel a gyerekekkel, felnőttekkel történik. Pedig azt gondolom, ezt nem szabadna átélnie SOHA... SENKINEK…

Balatoni József

Itt kaphatsz segítséget, ha érintett vagy:

http://www.bantalmazas.hu/segelyvonalak.html

A fotó a Soha, senkinek című előadáson készült, Simkó Katalin látható rajta. Fotó: Torják Orsi (Forrás: art7)