–

Fantasztikus volt az a tél. Tele volt a szívem szerelemmel, csodálatosnak tűnt a világ, előttünk állt az egész élet, és ezen még a vizsgaidőszak sem ronthatott semmit. A pályaudvarra igyekeztem egy hétfő este, szállingózott a hó. Még a 21-es helyi járatra várni is olyan otthonos, reményteli és ünnepi volt. A váróteremben ültem le, csillogó szemmel nézegettem az embereket. Volt, aki megrökönyödve nézett vissza rám, aztán elmosolyodott, nem magától értetődő hétfő este az ilyen sugárzó öröm.

Valami zene is szólt, már nem tudom felidézni, honnan jött, miféle lehetett. De a boldogság talán (utólag) hangok nélkül is zenél.

Megjött aztán, akit vártam, és azt éreztük, hogy ennél szebb már nem is lehet. Nagyokat nevetve, bolondozva értünk haza a hóesésben a Tüzér utcai albérlethez.

A fiú kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és szólt, hogy jöjjek már, meg fogok fázni.

Mondtam, hogy azonnal jövök, menjen csak. A földszinti lakás elé nagy sietve hatalmas szívet tapostam a hóba, csak utána futottam be. A fülemben lüktetett a vérem, úgy vártam a felfedezés örömét. Bár a konyhaablakból jól látszott a művem, sokáig nem vette észre. Aggódtam, hogy még a végén eltemeti a friss hó a szívemet. Kinyitottam az ajtót, hadd essenek be a pelyhek.

Lássa már meg!

– Mit csinálsz – kérdezte, és jött, hogy leszedjen az erkélyrácsról.

– Semmit – mondtam.

Észrevette aztán. Mellém állt a rácsra.

Nem volt nálunk boldogabb a föld kerekén.

Abban az évben karácsonyra irinyó-pirinyó aranygyűrűt kaptam tőle, meseszép volt. A lakhatási támogatásából vette meg, akkor adta oda, amikor az állatkertből jöttünk el.

Sok év telt el. Sok száz kilométer és fényévnyi távolság választ el tőle. Nem tudom, hol és kivel él. Nem vagyunk ismerősök a virtuális terekben.

Miközben ezt írom, szállingózik a hó. Az ablakomból még kivehető egy lábbal taposott szív nyoma, ami lassan összeolvad a sárral. Az első emeleten az egyik lakást egyetemisták bérlik...

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Pogodina Natalia