„Bácsi, autótolvajnak tetszik lenni?” – Nem lehet mindig okosan közlekedni…

–

Beszállhatunk?

Hívtunk egy Ubert színházba menet. A ház előtt állt az adott típusú kocsi járó motorral, bepattantunk (én hátra – kétajtós volt, úgyhogy előredöntöttük az anyósülést). Csak ezután vettük észre, hogy a csávó tök riadtan figyel minket, mire megkérdeztük, hogy ugye, ő jött értünk? Kiderült, hogy a barátnőjére várt, és egyáltalán nem értette, mit akarunk.

Ugye, ez az én autóm?

Egyszer majdnem feltörtem egy kék Renault ajtaját a házunk előtt, ami nem is az enyém volt. Akkoriban nagyon sokat jártam vidékre munka miatt, mindig más bérelt autóval. Már a kölcsönzővel is beszéltem, hogy küldjenek valakit, mert nem tudom kinyitni a kocsit, és baromira indulnom kéne. Nem sokkal később megjött a férjem, aki mondta, hogy egyébként a hárommal arrébb parkoló VW Polóval jöttem haza tegnap, bár az is kék volt.

Slussz!

A tesóm talán kétéves volt (kislány, de nagyon-nagyon eleven és rosszcsont gyerek volt), én meg akkor hat, úgy a nyolcvanas évek elején. A telkünkön voltunk a régi jó Wartburggal. Nagypapámat is elvittük, apukám körbevezette a telken. Kint maradtunk egész nap, majd sötétedéskor indultunk volna, de a slusszkulcsot sehol nem találtuk. Mindenki mindent végigkeresett, hiába. A tesóm bűnbánó arccal bevallotta, hogy ő ásta el a kert végében. Mentünk, kerestük, persze csak zseblámpa volt, vezetékes villany sehol, de a kulcs csak nem került meg. Nagy nehezen apukám valamelyik arra járó szomszéddal hazament – anyukám teljes stresszben volt, merthogy a pofa piált – a pótkulcsért. Elég félelmetes volt a természet lágy ölén a tök sötétben, teljes bizonytalanságban. Apukám megérkezett egy jó óra múlva, mindenki lehiggadt, indulunk volna haza.

Apukám becsukta nagypapám oldalán a kocsi ajtaját, és láss csodát, ott lógott a kulcs.

Nagypapám nehezen mozgott, nagyon lassan ült le, hát, nem zörgött az a hülye kulcs. Mivel nagypapám könnyen fáradt, és szinte az egész keresés alatt az anyósülésen ült, kifelé lógatott lábbal, nyilván senki nem ment oda rácsapni az ajtót, amiben végig ott lógott a kulcs.

Hajad is milyen!

Három éve eladtam az autóm, de még utolsó alkalommal azzal mentem a fodrászhoz. Hazafelé elindulunk a zöld lámpánál, majd az előttem lévő kisbusz befékezett. Én meg beleálltam a hátuljába. Mindenki higgadtan kezelte a helyzetet, hívtuk a biztosítót, rendőrséget, én pedig írtam a férjemnek, hogy fodrásztól jövet összetörtem a kocsit, várjuk a fényképészeket, személyi sérülés nincs. A férjem egysoros reakciója:
– Hú, b.! És a hajad milyen?

Derékig

Ez még az autóriasztó nélküli világban esett meg velem. A barátnőimmel sétáltunk, amikor megláttam, hogy kibomlott az egyik cipőfűzőm. Egy lábon egyensúlyozva próbáltam megkötni, amikor megtántorodtam, és ösztönösen felemeltem a jobb karom, hogy a mellettem álló autón megtámaszkodjam, mielőtt eldőlök.

Amire nem számítottam: a sofőr oldalán az ablak nem volt felhúzva, én pedig derékig beestem a kocsiba.

Használati utasítás

Az S100-as Škodámmal, barátokkal Bécsbe készültünk. Apukám előző nap lelkiismeretesen átnézte az autót, kicserélte a levegőszűrőt, olajszűrőt, miegymást. Másnap elindultunk, de csak Tatabányáig jutottunk, mert addigra már kék füst dőlt ki a kipufogóból. Kiszálltunk, és tanácstalanul keringtünk az autó körül, amikor a távolban megjelent egy Škoda 120-as, benne apukám és anyukám, mert ők meg Pozsonyba mentek éppen, amiről nem is tudtam.

Megláttak minket a leállósávban, megálltak, apukám kielemezte a helyzetet, majd kivette a levegőszűrőből a használati utasítást, aztán mindenki folytatta az útját…

Trabi I.

Trabanttal utaztunk Jesolóba, 1990-ben. (Most, 2020-ban fogalmam sincs, hogy egy négytagú család, nyaralós holmival felpakolva, hogyan tudott azzal a járművel elutazni. Hétszáz kilométernyire?!) Amikor az első olasz benzinkútnál apukám felcsapta a motorház tetejét, két talján jött hatalmas karmozdulatokkal kiabálva: „No szerviz, NO SZERVIZ!!!” Mi is néztünk – kissé ijedten és hülyén –, ők is néztek hülyén, aztán konzíliumot tartottak apukám fölött, aki büszkén mutatta meg, hogy egy Trabantot tényleg így kell megtankolni, hát hiszen ott van benne a benzintartály!

Trabi II.

Ezer éve, a húgom fiújának is Trabantja volt, sárga kombi. Egyszer viccből megtartott egy régi kormányt, pont olyat, mint neki volt. Amikor a haverjával mentek valahova, elővették, és totál faarccal, tökéletes szinkronban együtt kormányoztak – mindketten. Szerencsére sosem okoztak balesetet, pedig igencsak megbámulták őket.

És az utóbbi: ezzel a sárga Trabival jött a srác húsvétkor köszönteni minket. Hozott valami kis ajándékot a tesómnak. Azt mondta neki, menjen már ki, mert a csomagtartóban hagyott valamit. Nagy öntudatosan mondtam is magamban, hogy mit képzel magáról ez a csávó, miért nem megy ki ő maga… Aztán a húgom elkezdett ujjongani a kocsi mellett.

Gyorsan odaszaladtunk, és a csomagtartóban volt a pótkerék, benne fű, tavaszi virágok, pitypang… és egy csomó húsvéti csokitojás, csokinyuszi.

El is szégyelltem magam, hogy mit gondoltam róla... Azóta is minden húsvéton beugrik ez a kép, irtó aranyos gesztus volt tőle, kedves emlék maradt.

Az egyetlen és az igazi – vallomás a Bogaramhoz

A mi Bogarunk most a garázsban pihen, és nem fogok tőle elbúcsúzni, mert úgyis túlél mindannyiunkat.
A mi Bogarunk végigkísérte a családunk nagyobb mérföldköveit.
Buliztunk vele nyáron Horvátországban, amikor még autópályán sem tudtunk menni, tizenórát vitt minket. Nyolcvannal döcögtünk, amikor már százhússzal húztak el mellettünk a társai.
Ünnepeltünk vele a Bogár-találkozókon a barátokkal, több száz színes Bogárral és tulajdonosaikkal együtt, cammogtunk vele a kórházba, hogy megszülessen Bálint.
Vele tanultam meg vezetni, és ő tanított meg arra is, hogyan kell hóban, fagyban, jégben és napsütésben eljutni A-ból B-be úgy, hogy összesen kétfokozatos az ablaktörlő, hogy a fűtés inkább csak tréfa, és arra is rájöttem, hogy ha fentről beázunk, alul épp ki tud folyni a víz, ha van egy helyes kis lyuk az alján.
Megtanultam, mi az a sibeda (napfénytető), és mi az a hűség, a Bogár ugyanis nem hagy cserben az úton. Ez fix. Minden egyes darabja javítható ott helyben.
De ha Bogárral mentem, a gyerekek integettek ránk az utcán, mert, ugye, ismerték Herbie miatt, az autósok mosolyogva engedtek be maguk elé, mert „aki ilyet vezet, az csak jó ember lehet”, a bogarasok pedig W-jellel intettek nekünk, hisz „egy családba tartozunk”.

Gyerekkorom óta „bogaras” vagyok, így is, úgy is, a szüleim is lehúztak jó pár évet velünk Bogárral, és az én gyerekeim is ismerik, milyen az, amikor egy Bogár ciripel alattunk.
Szóval, drága púpos tetős barátunk, családtag vagy, és kösz mindent!

Forróságban fűteni

Amikor terhes voltam, nagyon forró nyár volt, és a kocsinkban folyton felforrt a hűtővíz, ezért fűteni kellett időnként, „kakaón”, iszonyú volt. Ráadásul úgy, hogy alapjáraton is nagyon melegem volt. Ha a gyerekem káromkodik, eszembe szokott jutni, hogy ez prenatális örökség.

Bunyó a hídon

A Margit híd budai hídfőjénél két pasi annyira feszült volt egy elsőbbségadás miatt, hogy elkezdtek a forgalom kellős közepén bunyózni. Lerendezték, leporolták magukat, visszaültek a kocsijaikba, és elhajtottak. Nagyon szürreális volt.

Bűncselekmény?

Apukám néhány éve eladta a kisautóját. Néhány nappal később, hajnali egy körül arra ébredt, hogy (mint valami rossz helyszínelős filmben) egy rendőr világít a képébe egy zseblámpával. Mint kiderült, két másik rendőr eközben a melléképületeket vizsgálta át, egy az udvart biztosította, kettő meg kint várta a brigádot egy-egy autóban. Az autóról kérdezgettek, ami részt vett egy bűncselekményben.

Szegény apukám félálomban mutatta nekik az adásvételit, amit még el sem pakolt az üzletkötés óta. A rendőrök ezt látván udvariasan elköszöntek, és (gondolom, némileg csalódottan) távoztak.

Sosem derült ki, pontosan milyen bűncselekményről volt szó, de az autó gyakorlatilag roncs volt, olyan hanggal, mint egy aratógép, szóval elképzelni sem tudom, mire használhatták.

Kenőpénz

Huszonéves voltam, életem első kocsijával furikáztam a városban, ami egy kecses Citroën kacsa volt. Anyukámtól kaptam szülinapomra, mert folyton éjjelig dolgoztam, és nem tudtam másként hazajutni. Szép, patinás darab volt, a rendőrök már távolról kiszúrták. Szinte nem volt olyan hét, hogy éjszaka ne kapcsoltak volna le. Nyilván úgy gondolták, hogy csak egy fiatal járhat ilyen csotrogánnyal, meg lehet sápolni. Mindig találtak valamit, bárhogy igyekeztem.

Így aztán szép lassan kitanultam a korrupció fortélyait. Már szemem sem rebbent, amikor feltettem a kérdést: „Nem lehetne ezt másképp megoldani?”, és közben átadtam a jogsimat a belecsúsztatott kenőpénzzel.

Egy nap azonban buliból mentem haza, csak egy miniatűr retikül volt nálam, a pénzem pedig elfogyott. Csak álltam ott zavartan toporogva – mert ki is szálltam, hogy megadjam a kellő tiszteletet a biztos uraknak. (Sosem ittam akkoriban.) Végső kétségbeesésemben felajánlottam, hogy menjünk fel hozzám, nem lakom messze, ott magamhoz veszem a kártyámat, majd az első automatánál kifizetem őket. Ráálltak. Feljöttek hozzám (két járőr), majd visszaültünk a kocsiba, elmentünk az automatához, megkapták a jussukat, és elbúcsúztunk. Valamiért végig rettegtem, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mitől. Talán leginkább attól, hogy meg fognak erőszakolni…

Biztos ez, biztos úr?

Egy szép nyári napon hajnali hatkor a kapucsengő hangjára ébredtünk. Kislattyogtam, felvettem, erre azt mondták: a III. Kerületi Rendőrkapitányságtól vannak itt, a férjemet keresik, mert örömmel tudatják, hogy meglett az autónk. Bár még nem voltam teljesen magamnál, azonnal közöltem, hogy tévedés történt, a mi autónk nem tűnt el. Erre nyomatékosan megkérdezték, beszélhetnének-e a férjemmel. Ő nagy nehezen összeszedte magát, lement hozzájuk. Kiderült, hogy aznap éjjel ellopták a kocsiját (amivel amúgy mindig az autóbeállónkban parkolt, csak aznap hagyta a ház előtt, mert indultunk volna nyaralni, és a bicikliket könnyebb volt az utcán felpakolni).

Aznap éjjel, amikor ellopták – és mi még nem is vehettük észre –, már meg is lett, mert épp megfigyeltek egy bontót, ahol rögtön leadták, és elkezdték szétkapni.

De mivel ezáltal a mi kocsink is bűnjelnek minősült, még hónapokig nem kaptuk vissza, mert a rendőrség ujjlenyomatot vett róla, vizsgálták, jegyzékbe vették… Egész nyáron nem volt kocsink.

Piros, tilos?

Engem egyetlenegyszer állítottak meg rendőrök, akkor is azért, mert átmentem egy piroson a Blaha előtt, majd jobbra kanyarodtam a körútra. A barátnőm is velem volt, meg az ő cuki kutyája is, de én épp egy meglehetősen kivágott felsőt viseltem. A rendőrök meggyőzhetőnek tűntek (egy ötezressel megtámogatva a varázsunkat), de bedobták a végső érvet: „A kamera rögzítette, ahogy átmentem a piroson, most meg egy másik kamera lát bennünket, és őket ezért nagyon elő fogják venni.” Mondtam, hogy ha van egy ember, aki ezeket a felvételeket összefésüli, és rájön arra, hogy ők megállítottak, akkor elmegyek velük vacsorázni kárpótlásul (fiatal voltam, és nem gondoltam komolyan). Azóta sem jelentkeztek a vacsoráért…

Közös halmaz

Az első saját autómat apukámmal együtt szereztem be, mindkettőnknek akadt egy listája a fontos dolgokról – amiben nulla volt a közös halmaz. Nekem ezek voltak a fontos pontok: szervokormány (a legelső, anyukámtól megkapott autóm egy szervo nélküli Fiat Tipo volt, amit imádtam, de rendesen bedurrant a karom egy-egy parkolásnál), automata ablakemelő, cédés rádió, távirányítós nyitás, nem fehér szín. Apukám pedig a motorról meg a fogyasztásról írt fel mindenféléket. És persze azt, hogy a fehér autók olcsóbbak…

A segítő „autótolvaj”

Gyerekkoromban egy 120-as Škodánk volt, amibe rendszeresen bezártuk a kulcsot. Viszont elég könnyű volt kinyitni, ha egy hajlított dróttal benyúltunk az ablak gumija mellett a zárhoz. Mindig ezt a trükköt alkalmaztuk, és egyszer, évekkel később belefutottunk egy tanácstalan családba, amelyik egy bevásárlóközpont parkolójában zárta be a kulcsot a 120-as Škodájába (akkor már nagyon ritka autó volt).

Apukámmal voltam, aki kerített egy drótot, és megoldotta a helyzetet. A családhoz tartozó óvodás kisfiú ezt kérdezte utána: „Bácsi, autótolvajnak tetszik lenni?”

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images