Kaptam egy levelet egy „rajongómtól.” És az idézőjel ezúttal nem azért került a rajongó köré, mert egy utálómról van szó, hanem, mert – mint már olyan sokan megfejtették – tényleg elég fura dolog a rajongás. Mármint olyan valaki iránt, akit valójában nem ismerünk, és mondjuk a létezéséről is csak a tévéből tudunk. De most nem találtam jobb kifejezést, mert egy számomra ismeretlen nőről (!) van szó, aki nyilván nem is rajong értem, csak simán kedveli amit csinálok és ezt a facebook-oldalamon rendszeresen a tudomásomra is hozza.

De vissza a levélhez. „Rajongóm” felvázolt előttem egy viszonylag banális helyzetet, amit ő igencsak kényesnek érez, és az kérdezte, mitévő legyen. Fogalmam sincs, miért gondolta, hogy én majd tudom a választ, de azt feltételezte, hogy igen. És mekkorát tévedett! Ugyanis akármilyen egyszerű ez a bizonyos kérdés, ha az övéhez hasonló helyzetbe kerülök, nekem is fejtörést okoz. A kérdés pedig, amit a nőnek szegeztek ez: „meghívhatlak egy kávéra?”

Azt hiszitek, hülyéskedek, mi? Mert mégis, mi ebben a bonyolult? Hát hiszen ez csak egy ártatlan kávé! Elmagyarázom, ha addig élek is.

A „meghívhatlak egy kávéra?” kérdésre szerintem nincs jó válasz. Én legalábbis már számos verziót végigpróbáltam, de nem találtam meg az igazit.

Mutatom, mivel kísérleteztem eddig, és melyik hova vezetett.

Tehát:

– Meghívhatlak egy kávéra?

– Nem kávézom. (És tényleg nem.)

– Akkor teára.

Na, bravó. Naivabb lánykoromban még nem tudtam, hogy a „meghívhatlak egy kávéra?” egyenlő azzal, hogy „dugunk?". Egy tea, egy kóla és egy forró csoki kellett hozzá, hogy leessen a tantusz.

Ma már rutinosabb vagyok, de valószínűleg még mindig nem eléggé. Most körülbelül így alakulnak ezek a párbeszédek, természetesen többnyire interneten, és többnyire ismeretlen „férfirajongókkal":

– Meghívhatlak egy kávéra?

– Nem kávézom. (Mondom, tényleg nem, és továbbra is remélem, hogy ezzel vége szakad a párbeszédnek. De nem.)

– És teára?

– Arra sem, bocs.

Ezek után, akár tényleg vissza is vonulhatna az ismeretlen kérő, de persze nem teszi, hanem valahogy még elszántabb lesz, és beleéli magát, hogy ez a nem valójában igen, vagy legalábbis az lesz, csak tolni kell még kicsit ezt a kávé dolgot.

Nagyon sokáig mindent megtettem az ellen, hogy akár csak egyszer is le kelljen írnom, azt az idétlenséget hogy: bocs, nem hívhatsz meg, mert férjnél vagyok. Hát milyen egy hülye mondat ez, nem? Mi köze a teának meg az én férjemnek egymáshoz? Aki férjezett, az talán nem teázhat? De idővel csak feladtam ezt az elvemet, és kemény kopogással begépeltem a kínosan csengő sorokat. Meg is kaptam az egyébként teljesen logikus és helytálló választ, mely szerint:

– És? Ez csak egy tea, nem házassági ajánlat.

Ha ilyenkor úgy reagálsz, ahogy egy normális ember, akkor szembesülsz azzal, hogy előítéletes voltál, és elszégyelled magad, hogy tényleg milyen hülye is vagy, amiért azt hitted, hogy ez nem csak egy egyszerű tea. De ezzel akkor állati nagyot hibázol. Volt már, hogy belesétáltam ebbe a csapdába (persze nem most, hanem még ennél is ártatlanabb koromban). Azt gondoltam, hogy végül is tényleg, néha én is tehetek kivételt, milyen aljasság részemről bármiféle hátsó szándékot feltételezni egy rohadt teázás mögé.

Na, vajon mi történt? Mindig, kivétel nélkül. Ittunk egy teát, aztán amikor hazaértem, már ott figyelt az email:

– Újabb randi?

Mi vaaan? Randi??? Miféle randi? Ez se randi volt! Csak egy tea! Férjnél vagyok, nem randizom! Hiszen meg is írtam! Hol a félreértés? Úgyhogy ment is a válasz:

– Kösz, nagyon kedves vagy, de mint korábban is megírtam, nem randizom.

Ezek után két verzió van. Az ember vagy azonnal megkapja, hogy micsoda hülye kurva, aki játszik mások érzéseivel és meghívatja magát teázni... vaaagy, addig győzködi a másik, hogy ez valójában persze hogy nem randi, és ne legyen már ilyen fapina, aki azt hiszi, hogy mindenki meg akarja dugni, úgyhogy – hipp-hopp – sarokba szorítva találja magát, és egyszer csak megint ott ül egy csésze gőzölgő tea fölött.

Sokáig részletezhetném még ezt a sztorit, de tulajdonképpen az elfogyasztott teák számától függetlenül

az eredmény mindenképp ugyanaz: az ember megkapja, hogy mit sem törődve mások érzéseivel, hiú ábrándokat kelt azzal, amiért elfogadja a meghívást

(még akkor is, ha egyébként ragaszkodik hozzá, hogy a teáját minden alkalommal ő maga fizesse).

Kedves női „rajongóm”, ki azt kérdezed, mit tégy azzal a férfival, aki az ellenállásáról tudomást sem véve állandóan betámad a kávémeghívással, azt hiszem két megoldás lehetséges:

1. A hazugság. Vagyis azt mondod: oké, majd megbeszélünk egy időpontot – és aztán soha nem beszélitek meg azt az időpontot.

2. Az igazság. Megmondod neki, hogy: nem, nem kávézunk, mert nem akarok veled dugni. Persze így is lekurváznak majd, de legalább egy kávéba se kerül.

Üdvözlettel,

Kormos Anett

Ui.: Elnézést kérek minden olyan férfitól, aki csakis az együtt kávézás örömei miatt hív meg egy nőt kávézni, hiszen nyilván ilyen is van. Pataky Attila ufóélményeire is szoktam hivatkozni... Azért, mert én még nem találkoztam velük, még lehet, hogy léteznek.