–

INDULÁS

14 évesen

Nem hiszem el, hogy most is az én lábamat nyomja a szendvicses kosár… Míg az autóban próbálom helyreállítani a vérkeringésemet, anyám hatszor visszaszalad megnézni, hogy bezárta-e a házat. Minden alkalommal, mikor visszatér, valami újabb dolgot hoz magával. De minek ennyi cucc?

Gondolatban összeszedem tíznapi ingóságaimat: a bőröndömben ott lapul egy-két menő felső, elengedhetetlen magazinok, Uno kártya, pár rövid gatya, fürdőruha. Anya persze rám parancsolt, és elcsomagoltatta velem azt a halál ciki vastag pulcsit, meg az esőkabátot, amiben úgy néz ki a fejem, mint egy esőcsepp. Mikor a nővérem beül mellém, elkezd vitatkozni velem arról, hogy kinek van kevesebb helye. (Nyilván nem tehetek arról, hogy három darab ötszáz oldalas könyvet is magával hozott, ami már csak a kezében fér el.)

Úgy döntök, lezárom a veszekedést azzal, hogy zenét hallgatok, mire apám megjegyzi: „mi ez az új divat, hogy az ember csak úgy bedugaszolja a fülét… aztán, szevasz, világ!”.

Durcásan kiveszem a fülhallgatót, és egy darabig nézem az elsuhanó tájat. Szigorúan magamban megállapítom, hogy nem is olyan rossz dolog, ha karnyújtásnyi közelségben vannak a szendvicsek…

24 évesen

Indulás előtt tíz perccel még azt nézem, hogy egyáltalán tettem-e bikinit a bőröndömbe. Úgy érzem, az egész ház egy káosz, a naptej tavalyról maradt, negyedüvegnyi maradéka egy emberre se lesz elég. Na, nem baj, csak megállunk valamilyen szupermarketnél útközben. A képzeletbeli listámon a kipipálandó dolgok folyamatosan bővülnek: kell-e majd hajszárító? Vigyek hajbalzsamot? Hol vannak a múltkor vásárolt miniüvegcsék, amikbe tusfürdőt lehetne tenni? A szúnyogirtó spray vajon tényleg kamu, vagy idén használni is fog? Miközben a barátom halálos nyugalommal rakosgatja fehér, fekete és kék színű pólóit, én képtelen vagyok eldönteni, milyen ruhákat vigyek magammal.

Miután sikerül tíz darab, a tundra, a tajga, a kontinentális és a trópusi éghajlatnak egyaránt megfelelő szettet bepakolni, próbálok visszatérni a lista további, hasznosabb pontjaira.

A még tavaly kilyukadt strandlabda, a láthatatlan helyen eresztő matrac és az ősrégi, kedvenc reklámtörülköző nyilván nem maradhat otthon. Végül nagy nehezen bepakolunk, de mikor bezárom a házat, ott motoszkál a fejemben a sejtelem, hogy valamit otthon hagytam. Az autó szerencsére kényelmes, az agyam kezd átállni nyaralós üzemmódba, nézem az elsuhanó tájat, érzem, ahogy könnyebbé válik a szívem – egy dolog hiányzik csak: a lábam mellől a szendvicses kosár…

ÉRKEZÉS

14 évesen

A harmonikaszerűen meggyűrt testünket élvezettel nyújtóztatjuk a Balaton-parti szélben. A nővéremmel közös szobánk ágyai stratégiai pontokon vannak elhelyezve. A fal mellett fekvő ugyanis mindent hall a szomszédból (igen, még egy kisebb köhintést is), az ablak mellett alvó pedig abban a szerencsében részesülhet, hogy reggelente az üdülőterületen közlekedők csoszogására ébred majd. (Végül az ablak melletti ágyra voksolok, ezt pedig másnap reggel jól meg is bánom.) Első a kötelesség, mindenki hurcibálja befelé a cókmókjait, pedig egyetlen dolog lenne most jó, elnyúlni az ágyon és zenét hallgatni… Az anyám máris a konyhában leltároz, amíg apám talál valamit, amit meg lehet szerelni a nyaralóban.

Mi a nővéremmel be vagyunk zsongva, már mennénk ki a partra, ahelyett, hogy a ruháinkat hajtogatjuk a szekrénybe.

Apám nekiáll felfújni a láthatatlan helyen eresztő matracot, én pedig belátom, hogy ez hosszú lesz…

24 évesen

A lábam ugyan nem hajlott be harmonikaszerűen (helló, első ülésen utazás), de azért jólesik a nyújtózkodás. Puszi-puszi ölelés mindenkinek, jönnek az áldomások, az örömködés, hogy végre együtt a társaság.

Szívem szerint minden bőröndöt elrendeznék az üdvözlő feles előtt, de egye fene, nyaralunk.

Hirtelen rájövök, hogy nem feltétlenül kellett három ugyanolyan pólót hoznom magammal, ellenben egy kispárna nem ártott volna. Előkerülnek a társasjátékok, egy kis fröccs, és máris rám tör az ismerős érzés, hogy ez itt tényleg a Balaton. Mikor megszületik a közös döntés, hogy csoszogjunk már le az utca végén a partra, egyből tudom, hogy ez még fél óra lesz, mire mindenki elkészül…

MINDENNAPOK

14 évesen

Az első két nap viszonylag zökkenőmentesen telik, de a harmadikon, amikor leszakad az ég, és kénytelen vagyok viselni azt a gagyi pulcsit, mintha mindenki egy kicsit könnyebben felidegesítené magát. A nővérem kiakad azon, hogy egyből elcsórtam egy magazinhoz tartozó ajándék nyakláncot, ezért aztán egész nap a könyveibe temetkezik, és nem hajlandó Unózni velem (annak ellenére, hogy zsinórban hatodjára verne meg). Anya amiatt balhézik, hogy nem fog örökké ő mosogatni, osszuk el a nővéremmel egymás közt. A nővérem szó nélkül beleegyezik, én kicsit morogva.

Végre kisüt a nap, és annak ellenére, hogy kicsit hűvös van még, anyám nem enged ki minket anélkül, hogy egy liter napolajat ne kenne ránk.

Esténként sétálni megyünk meg fagyizni, amihez azért alkalmazkodom szó nélkül, mert a szomszéd apartmanban, ahol medence is van, pont olyankor szokott tollasozni egy helyes fiú. Az üdülőhelyen persze nincs senki, csak kisgyerekes családok. A nyaralónk mellett ugyan van egy szórakozóhely, ahonnan késő éjjelig hangos zene szól, de oda úgyis nálam sokkal idősebbek járnak, húsz-huszonöt évesek…

24 évesen

Amikor az ember nyaralásra gondol, kipihent, sugárzó arcok, városnézés és különleges programok jutnak eszébe – csak az nem, hogy ahhoz fel is kell kelni. A hajnalig tartó beszélgetéstől még félkómásan kiülünk a kertbe – leginkább ez jellemzi nálunk az első napokat.

Közben az újonnan vásárolt naptejjel kergetek mindenkit, aki szabadon hagyja akár csak a tarkóját is.

A laza sörpingpong és a strandolás után az egész napi program szerves része: „mit együnk?”. Miután megbeszéljük, hogy grillezünk, beborul az ég. Hosszas latolgatás után jön a bevásárlás. A fiúk azonnal a grillrács mellé települnek, és ott strázsálnak, amíg el nem készül az utolsó falat ínycsiklandó hús is. Krumplipucolás, zöldségszeletelés, terítés – mindenki úgy serénykedik, mintha egy kis hangyaboly részei lennénk. Gondolatban megveregetem a vállainkat a szüleink nevében. Még a mosogatás is zokszó nélkül történik, ezen a kamaszkori énem egyenesen megbotránkozott volna. Megint hajnalig beszélgetünk, közben figyeljük a távolból átvillanó buli fényeit, de valahogy tisztábbnak tűnik az este a csillagok alatt.

HAZAINDULÁS

14 évesen

Anya a fejébe vette, hogy a nyaraló minden négyzetcentiméterét kitakarítja, mert hát az ember nem hagy maga után koszt, ugyebár.

Sajnos át kell mennem a felmosott részen, mert az éjjeliszekrényem alá beesett a fülhallgatóm, anélkül pedig nem szeretnék elindulni. A nővérem és én kicipeljük apának a bőröndöket, aki tetriszszerűen illeszti egymásba őket a csomagtartóban. Beülök a kocsiba, ezt a folyamatot vita nélkül csak úgy lehet átvészelni, ha az ember meghúzza magát… Barnára sült karomat nézem, miközben anyám zárja a nyaralót. Bár hiányozni fog a part, azért nem árt majd egy kis otthoni levegő. Hiányoznak már a saját cuccaim.

24 évesen

Az elindulás lassabban megy, mint gondoltam.

A takarítási procedúra még így is hosszabb folyamat, hogy többen csináljuk. Hol egy sörös doboz, hol egy kósza pohár vár arra, hogy a helyére kerüljön, miközben mindenki fel-alá rohangál.

Felsöprés, felmosás, mosogatás után jön csak a java: látom a barátom elszánt arckifejezését, ahogy a bőröndöket, majd a csomagtartót nézi. Ajjaj, ebből tetriszezés lesz…

Haiser Olga

Képünk illusztráció! (Forrás: Fortepan/Umann Kornél, 1988)