„Legyen nálad ajándék, hogy örüljenek neked!”

Nekem anno, egészen kisgyerek voltam még, hat- vagy hétéves talán, azt mondta az apukám, hogy „Ágika, te olyan mísz (undok, kedvetlen) vagy mindig, nem jó veled együtt lenni, legyen már humorérzéked, sokat mosolyogj, nevess, hogy jó és könnyű legyen veled együtt lenni, mert így nem az, nem jó, nem könnyű”.

Azt is mondta apu, hogy ha megyek valahova, mindig vigyek magammal ajándékot, hogy örüljenek nekem.
Ez beivódott a sejtjeimbe, a bőröm alá, sokáig elkísért mint életfeladat.

Rettentő sok időt, pénzt, felesleges izgalmat, szorongást és tengernyi irányát vesztett gondolatot szántam mindig arra, hogy, tudattalanul persze, ezeknek az apai elvárásoknak megfeleljek.
Rengeteg pénz elment abból a kevésből, amink akkor volt, arra, hogy mindig mindenki, akit szerettemnek éreztem, kapjon valamit.

Mindig, ha jártam valahol, vittem, vettem. Vártam. Szeretetet? Hálát? Figyelmet? Bevallhatom most már, hogy „ó, de kár volt”.
Minden pillanatért, amit erre szántam, minden fillérért és minden szóért, az akkor persze még nem értett szeretetkuncsorgásért. Mégsem bánom, hiszen szükség volt erre a kicsit hosszúra nyúlt kanyarra is az életemben. 

Sorjáznak az emlékek: gondosan kigondolt ajándékot izgalommal viszek, az illető átveszi, ó, kösz, mondja, és kész, félreteszi. Legközelebb már nyoma sincs, ahogy leteszi, el is felejti. Ha esetleg megkérdezem, maximum zavart válasz jön az ajándék hollétéről. Persze van olyan is (és az nagyon jó érzés!), amikor a pórusaimban is érzem az örömöt és a hálát, mert annyira örül valaki annak, amit kap tőlem. Érzem, ahogyan megöleljük egymást.

Ezeket az életelixírt adó, ajándékpillanatokat úgy fel tudom idézni, mintha most történnének. 

A test is megőrzi, amit a lélek. Egy nyaklánc. Egy színházjegy. Egy csokor virág. Egy saját kezűleg készített kisasztal. Egy verseskötet. Egy fotó. Egy fotómontázs. Annyi szál rózsa, ahány éves vagyok, postán, mindezt akkor, amikor még nem volt online virágküldés. Egy ölelés, egy fontos érintés. Egy kellő időben kimondott „ne haragudj” és egy „szeretem, hogy vagy”, egy váratlan betoppanás és egy ócskástól vett rozoga nagy asztal a karácsony előtti napon, ami azóta is a nappali közepén szolgál. Tudnám sorolni még. 

 

Nem kell pótajándék!

Amikor valakinek már készen volt a becsomagolt ajándéka, tanakodva csak még egyvalamit tettem hozzá, mert mindenről azt éreztem, hogy kevés, és gyakran éreztem azt is, hogy mi lesz, ha ez se lesz elég. „Az ajándék mellé minek még egy pótajándék?” – kérdezte a lányom. És igaza volt, most látom csak. A tanító Napot is tanítja valaki, ugye.

Az ajándékozás miatti végtelenített szorongás nemrég került nálam nyugvópontra. Most, amikor megértettem, hogy honnan ered ez.

Azóta másként megy az ajándékozás. Ha látok valamit, és ha eszembe jut valami, akkor az ahhoz kerül, akinek örömmel szánom, de nincs már bennem kényszer, soha véget nem érő feszültség, hogy elég lesz-e, jó lesz-e.

Mostanra már tudom, hogy nemcsak akkor örülhetnek nekem, ha viszek magammal valamit, noha azt tanították meg nekem kicsi lányként, hogy nekem, pusztán önmagamért, örülni nem lehet.

Én szeretem a karácsonyt, az ünnepeket. Szeretek ünnepet kreálni, nem csak akkor, amikor a naptár írja. Amikor az egyik fiam kicsi volt (nem most volt), olyan reggeli szendvicsre ébredt, amin egy nagy karika parizer volt, két szeme retek, szája paradicsom, haja talán tojás, mellette volt egy bögre kakaó, igazi mosolygós, ajándékünneppel indult az a nap. Aztán azt se felejtem, amikor ugyanő, akinek én a parizerest készítettem, hajnalban felkelt, aztán amikor én felkeltem, már az asztalra borulva aludt, a nekem megkent vajas kenyér felett. És olyan boldog volt, hogy meglepetten és meghatottan potyogtak a könnyeink. Ezek az igazi ajándékpillanatok. Ezeknek van igazán értelmük.

Mi az ajándékozás célja?

A karácsonyi tömegpszichózis átalakulni látszik, hála a járványnak. (Kevés érdemének egyike.) Persze most is, mint mindig, vannak, akik hatalmas és drága dolgokat szereznek be, mindent, ami pénzért megvehető, hiszen egyre inkább igaz, hogy eladó az egész világ.

Én itt és most arról beszélek, amikor az ajándékozás egyetlen célja, hogy örömöt adjunk, örömöt szerezzünk, és együtt örüljünk annak, ha ez sikerül.

Már november elején szól mindenütt a boltokban a karácsonyi zsongás, a dalok, amit a végére úgy megszokunk, hogy már észre se vesszük.

Nyoma sincs ünnepi érzésnek, keressük, mint a megszállottak, a tárgyak özönét, mintha az életünk múlna azon, hogy egy edényt, vagy a sokadik ruhadarabot megvegyük.

Akad, aki cetlivel járja a boltokat, egyszer egy bevásárlókosárban hagyta valaki, ott olvastam. „Zitának zokni, anyunak jénai, apunak nyakkendő, Pistinek nadrág, Klárinak csoki”. Talán Vekerdy írta valahol, hogy sokan halálra strapálják magukat, hogy minden a helyére kerüljön, és valahogy sose jön össze a nagy és persze irreális katarzis. Egyszer, ahogy felidézte, egy szál fenyőgally és egy gyertya mellett, sült hal és nagy trakta helyett egy doboz szardíniát eszegettek, egymásra figyeltek, beszélgettek, zenét hallgattak, társasoztak, szerették egymást. Boldog karácsonyuk volt. Olyan, ami a szív táján érezhető és sosem elfelejthető. Az ajándékozás jó és fontos dolog. Észre lehet azonban venni, amikor ezt csak „letudni” igyekszik valaki. 

Gyógyító gesztusok, ajándékozás előtti fontos kérdések

Sokan töltik egyedül az ünnepeket is, de nem magányosan, nem szenvedve. Megterítenek, olvasnak, filmeznek, Skype-on beszélgetnek. Egyre többen jótékonykodnak, sőt olyanok is vannak, szintén sokan, akik nem csak ilyenkor. Tudom, mert van nem is egy olyan egyedül élő kliensem, aki ünnepekkor is bemegy betegekhez, intézetekbe, szociális otthonokba, gyerekekhez, felnőttekhez felolvasni. Saját magányosságuk és az oly gyakori feleslegességérzés depresszióig fokozódó tünetsora is megszűnik ezzel.

Az ajándékozás előtti leltározás is sokat segíthet. Szünteti a szorongást, az önértékelési zavart, az ajándékozással kapcsolatos, gyakran reflexes, öröklött, sokszor kényszeres cselekvéseket és gondolatokat.

Néhány kérdés köré csoportosulhat a leltár. Íme: 

A legfontosabb, hogy ki ő nekem, miért ajándékoznám meg.

Aztán fontos annak végiggondolása is, hogy vajon minek örülne a legjobban. Tudom-e én azt adni neki? Ha nem, miért nem? Tudná-e valaki azt adni neki? Tudnék-e én abban segíteni, hogy azt a valamit megkapja, és valóban akarok-e ebbe belekezdeni.

Szeretem-e őt, ha igen, mit szeretek benne, szeretetből cselekszem-e, vagy pusztán érdekből, megszokásból? És ha esetleg utóbbi kettő a valódi ok, akkor az is fontos, hogy tudjam, mit akarok elérni az ajándékommal, miért így akarom elérni.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Dobjuk ki a szőnyeget!

Karácsonykor, mivel a szeretet ünnepének nevezik, minden kiélezettebb, minden jelentősebb, a kapott és az elmaradt gesztusok is. A kiélezett, hamisan tökéletes ünnepi légkörben, amely minden médiafelületről harsog, nehezebb a szőnyeg alá seperni az évek során felhalmozott frusztrációt, hamis elvárást, hazug szót, az elrontott kapcsolatokat. 

Azt gondolom, hogy sokaknak az lehetne az igazi ajándék, ha ezek a dolgok a helyükre kerülnének. Ha elhangozna egy oly régóta várt szó, megtörténne egy már alig remélt, de titokban mindig remegve várt gesztus, vagy egy soha meg nem tett lépés. Akkor azt a bizonyos szőnyeget, ami oly sok rosszat rejt és amelyen állva zajik a sok hamis hangú, magányos, boldogságot nélkülöző élet, akár ki is lehetne dobni. 

Maradna az újra megélt, mindig vágyott öröm. Mert ez a jó ajándék értelme és istenadta célja. Ezért akarunk hinni a mesékben, amíg csak lehet.

Sokkal többet tehetnénk az emberek közti csodákért, mint amennyit szorongva, gyáván, számítón, erőtlenül, mindig mindent a saját javunkra kimagyarázni igyekezve, inkább bűntudatot cipelve és generálva nem teszünk meg egy életen át.

Ez pénzért nem vehető, és ingyen sem osztogatják.

Én ilyen ünnepet kívánok mindazoknak, akik ezt elfogadják. Én kaptam, szintén a gyerekklinikás karácsonyok valamelyikén szétolvadt szaloncukrot, amelyet gazdája nekem tartogatott, és együtt ettük meg, kaptam lepréselt virágot, amit a betegség utáni első gyógyult sétán szedett és tett el nekem, kaptam verset, rajzot, kaptam kazettára rámondott mesét, éneket. Ahogy soha nem fogom elfelejteni a pszichiátriai osztályon az együtt díszített karácsonyfa mellett felhangzó, mennyeien szép éneket, a bizonytalanul induló, majd egyre jobban belelendülő kórust, a karácsonyt is odabent töltő, súlyos betegeket, akik a maguk egyedi módján sürögtek-forogtak és kínálták az együtt sütött és kajlán feldíszített mézest. Énekeltek, szólt a zene, égtek a gyertyák, és mindenki őszintén, szívből, könnyesen mosolygott mindenkire.

Kazimir Ágnes 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/monkeybusinessimages