Az anyák nem mehetnek betegszabadságra?! – Elmélkedés a szülői és munkahelyi szerepekről

–

Bár a tapasztalatokat, amiket a továbbiakban leírok, nap mint nap látom és hallom, szó szerint így, ahogy leírom, de a nagy részük nem velem történt meg, a példák nem feltétlenül az én életemből és az én munkahelyemről szólnak.

Ki marad otthon, ha beteg a gyerek?

Szerencsére egyre több családban lesz evidencia – dacára a keresetek közötti különbségeknek akár –, hogy a szülők váltva oldják meg a nehéz helyzeteket. De a KSH 2015-ös adatai szerint összességében csökkent a gyermekápolásra igénybe vett táppénzes napok száma, húsz év alatt kevesebb mint a felére (1995-ben 2,3 millió volt, 2015-ben pedig 1,1 millió). És nem hiszem, hogy tíz év alatt annyira ellenálló lett a mindenkori kisgyerekek szervezete, hogy feleannyit betegek. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy a szülők szabadsággal vagy más módon oldják meg ezeket a napokat, akár nagyszülői vagy bébiszitteri segítséggel, akár sajnos úgy, hogy a „kicsit” beteg gyereket inkább intézménybe küldik. Szintén 2015-ben a profession.hu készített egy több mint 500 fős kutatást a témáról. Az eredmények szerint 

tízből nyolc esetben az anya marad otthon a beteg gyerekkel, és mindent tizedik nyolc év fölötti gyerek egyedül marad otthon, ha megbetegszik! 

Akkor a felmérés kapcsán szó esett arról, hogy magas láz esetén még egy tizennégy év feletti gyerek részéről is jogos igény a szülői gondoskodás, sokan mégsem tehetik meg, hogy otthon maradnak (ráadásul tizenkét éves korig tart a hivatalos lehetőség a gyermekápolási táppénzre). A felmérés szerint a két véglet oldja meg a legnehezebben ezt a helyzetet: az alacsonyabb beosztásban dolgozók és a felső vezetők. De már akkoriban is pozitív változásokról számoltak be a munkahelyi kultúrában, és felmerült a szülői home office lehetősége. Azt gondolom, a Covidnak „köszönhetően” ez ma már minden olyan pozícióban elérhető lehetőség, ami nem kíván folyamatos személyes jelenlétet (de sok szülő dolgozik olyan munkahelyen, ahol nem szándék kérdése, hogy jelen kell-e lenni, így számukra ez nem könnyebbség).

Ha körbenézek magam körül, még mindig nagyságrendekkel gyakoribb, hogy az anya marad otthon a beteg gyerekkel. Sok családban ez egyszerűen evidencia, még ha egyébként a szülői szerepben aktív apáról van szó, valahogy ez utolsó terület maradt a megosztás tekintetében. (Egyébként az USA viszonylag friss statisztikái is ezt támasztják alá: ha egy gyerek megbetegszik, 39 százalék, hogy az anya marad vele, 33 százalék a megosztott ápolás és hat százalék esetében az apa az elsődleges otthon maradó.)

Bár 

ma már szakemberek is kimondják, hogy a szülésen és a szoptatáson kívül egyetlen olyan területe sincs a szülőségnek, ami nemspecifikus, mégis sokan hajlamosak az elesett gyerekekről való gondoskodást anyai privilégiumnak tekinteni. 

Néha maguk az anyák is. 

Ráadásul az anyák automatikusan beletörődnek meglátásom szerint, hogy ők a „rugalmasabb” fél

Pedig a beteg gyerekkel való otthonmaradás kérdésében az anyagi szorongás sem segít. Hiszen a legtöbb családban az apa keres többet… még ha ugyanonnan indultak is a családalapítás előtt, általában a szülés + szoptatás + a társadalmi örökség az otthonmaradással kapcsolatban kombináció az anyákat x időre (sokszor három évre) a partvonalra helyezi ebben a kérdésben, miközben az apák karrierje halad előre (ami persze jó). Miután az anya már eleve kimaradt, sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy pont a családalapítás miatt megváltozott helyzetben már nem várják vissza ugyanabba a pozícióba. Éppen ezért 

sok kisgyerekes anyuka kényszerül karrierváltásra

(szerencsére ebből sokan csodásan profitálnak, és szuper dolgokat hoznak létre, de ez akkor is kihívás). Ha pedig karriert, munkát, munkahelyet vált az anya, akkor nyilván fontos szempont a választásnál a rugalmasság, az, hogy időben odaérjen a gyerekekért délután, hogy otthon tudjon maradni velük, ha betegek, és alkalmazkodhasson az óvodai, iskolai programokhoz. Valahogy általában ez tűnik természetesnek – és ez nem is lenne feltétlenül baj, abban az esetben, ha ez mindenki igénye. Meg, ha ez nem járna egyébként azzal, hogy 

ennek a bizonyos rugalmasságnak az árát kőkeményen forintban is mérik, és egy részmunkaidős vagy szabadabban végezhető munkáért sok helyen jelentősen kevesebbet fizetnek kimondva, vagy kimondatlanul (bármekkora felelősséggel is jár egyébként maga a munka). 

Így értelemszerűen nagyobb teher kerül az apákra olyan tekintetben, hogy az ő állásuknak biztosnak kell lennie, hiszen a jövedelmük a család fő bevételi forrása. Aki pedig ezt teherként éli meg, és közben, mondjuk, nem érez megbecsülést a munkahelyén, nyilván nem fog a főnöke elé állni, amikor beteg a gyereke, hogy akkor a heti öt napból kettőn ő maradna vele otthon. Vagy – kapaszkodjatok meg – ez alkalommal mind az ötön. És nagyon nehéz elcsípni, hogy itt akkor ki hol „hibázott”, mert valójában valószínűleg pontról pontra végighaladva senki sehol, de a helyzet mégsem jó. Ugyanis:

Hogy jön a gyerekkel való otthonmaradás ahhoz, hogy az anya lehet-e beteg?

Hát úgy, hogy 

anyaként átlag havi egy hétig te vagy „a problémás”, aki otthonról dolgozik, meg a többi héten is heti kétszer korábban „elszalad”, és hiába pótolod a munkát (gyakran éjjel), ezt valahogy mindenki számontartja. 

Természetesen ez sem elítélhető. Hiszen egy ideális világban mindenki anyagi és erkölcsi megbecsülésből is eleget kapna a munkahelyén, és akkor valószínűleg nem lenne fontos, hogy a többi munkatárs milyen „előjogokat” kap. De nem élünk ideális világban. Éppen ezért, ebben a helyzetben, ha te anyaként egy kicsit náthás vagy, esetleg hőemelkedéssel indítod a napot, nyilván nem húzod tovább az érzetre így is már eléggé kihúzott gyufát. Hanem szépen beveszed a gyógyszert, és bemész dolgozni. Igen, ez rendszeresen megtörténik. És lehet, hogy az ezzel kapcsolatos félelmek egy része inkább vélt, mint valós a munkavállalók részéről, de tény, hogy még a legelfogadóbb környezetben sem könnyű pálya a „folyton problémás” szerepkör.

És akkor ehhez jön, hogy az otthoni mókuskerék sosem áll meg

Név nélkül mesélem, egy barátnőmmel esett meg, hogy éppen az egész család covidos volt, de a gyerekek természetesen jóval enyhébb tünetekkel vészelték át a betegséget, amikor az anyát felhívta az anyukája, hogy „ugye, pihen?”. Az anyuka védelmében szeretném elmondani, hogy ha nem Covidról van szó, akkor szó nélkül megy és tehermentesít, ahol tud, de ebben az esetben ez sajnos nem volt opció. Viszont aki látott már közelről óvodás-kisiskolás korú gyerekeket, az pontosan tudja, hogy még ha a világ összes Netflix-tartalmát teszed is be nekik, bizonyos mértékben akkor is el kell látni őket, mert egyszerűen nem elég nagyok, hogy ellássák magukat. Szóval zavarban volt a barátnőm, hebegett-habogott, mire az anyukája jól leteremtette, hogy így sosem fog meggyógyulni. Hát, oké. És ebben a helyzetben egyébként az apuka is ugyanúgy jelen volt, és ő sem pihent többet. De azért azt is el kell mondanom, hogy a körülöttem élő családokban az az általános, hogy 

ha egy apa beteg, akkor ő abban a biztos és boldog tudatban fekszi ki a betegséget, hogy közben a gyerekekkel minden „intézve van”. Egy anya viszont általában akkor sem pihenne ebben a boldog és biztos tudatban, ha egyébként minden „intézve lenne”. 

És ha ehhez még az is társul, hogy ha mással nem, de egy-egy fontos kérdéssel (hol az úszósapka, mit kell csomagolni az uzsistáskába, hányra kell odaérni a különórára) meg is zavarják, akkor aztán tényleg lehet mondani, hogy ennyit a nyugodt pihenésről. 

Szóval ez a kettős nyomás az, ami miatt az a legszomorúbb reklám a világon, ami azt mondja, hogy az anyák nem mehetnek betegszabadságra… nos, az anyák sokszor tényleg nem mehetnek betegszabadságra.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/tatyana_tomsickova