Tízéves lett a legnagyobb gyermekem

Tíz év gyereknevelés, tíz év anyaság áll mögöttem. A szülinapot megelőző hetekben el-elkapott a nosztalgia; csodálva figyeltem a lányom jól ismert mozdulatait, bámultam, milyen elbűvölő nagylány lett abból a picike babából, akit a húszas éveim elején öleltem magamhoz tele büszkeséggel és elfogódással.

Elkezdtem olyan szemmel nézni, mintha nem ismerném, mintha nem követtem volna napról napra a fejlődését, alakulását. És észrevettem, hogy akármennyire is ismerős vele kapcsolatban minden, a lányom valójában megváltozott. Nem tudom pontosan megfogalmazni, miben – sok kis apróságban, amik összeadódva átformálták az összképet.

Egy kicsit más lett a nevetése, sőt az is, hogy mit tart viccesnek és mit fogad lekicsinyléssel; megváltozott a hanglejtése, és úgy általában a verbális kifejezésmódja, főleg, ha arra kérem, hogy pakolja el a ruháit – a nonverbálisról nem is beszélve…

Más a mimikája, a tekintete, más a testtartása, sőt az egész alakja egy nyilvánvaló átalakulás első fázisába lépett. Máshogy reagál a megszokott dolgokra, változóban az ízlése és az érdeklődése. Más lett, ahogy vele együtt én is kicserélődtem az elmúlt tíz év során.

Érdekes és meglepő átélni, hogy ha valakivel ennyire szoros a kapcsolatunk, mint egy anyának a gyermekével, nem is olyan könnyű észrevenni a változásokat

Hiszen nem egyik napról a másikra történnek, hanem egy lassú, felszín alatt zajló folyamat eredményeképp. Mint egy magocska, amelyik a maga szép és természetes ritmusában gyökeret ereszt, majd kihajt. Mindennap ott vagyunk mellette, nézegetjük, locsolgatjuk, törődünk vele, aztán ámulunk, amikor a gyenge kis szár áttöri a föld felszínét. Ugyanezzel a csodálattal konstatáltam a lányom gyermekkorból való kitörését, az első közös évtizedünk elteltét. Minden halad a maga útján, ahogy reméltük és vártuk, mégis annyira hihetetlen az egész.

De minden csodálat, nosztalgia és megható visszaemlékezés ellenére nekem nagyon nehéz volt örülnöm a nagy napnak. A dátum közeledtével egyre erősebben nehezedett rám valami megmagyarázhatatlan nyomás.

Ahogy a lányom lelkesen visszaszámlált és teltek az ünnepig hátralévő napok, úgy éreztem, mintha egy hurok szorulna egyre feszesebben a torkomra. A korábbi elérzékenyüléseket felváltották a kétségbeesett, fojtogató pillanatok.

A születésnap előestéjén végül nem bírtam tovább, feltartóztathatatlanul robbant ki belőlem valami jó mélyre begyömöszölt feszültség

Nem tudtam már se visszatartani, se értelmesen kicsatornázni a napok, sőt hetek óta egyre erősebben fortyogó, egymásnak ellentmondó érzéseket, amiket egyáltalán nem értettem és nem tudtam velük mit kezdeni. Nem emlékszem pontosan, mi történt, de az biztos, hogy azon az estén nem sikerült rendes anyaként lefektetnem a gyerekeket. 

 

Fáradtan és a szokásosnál is nyűgösebben, furcsa szorítással a mellkasomban vártam, hogy végre véget érjen a nap. „Már csak egyet kell aludni, és tízéves leszek!” – mondta csillogó szemekkel a lányom, ahogy aznap már legalább százszor, és ahogy a korábbi napokban kismilliószor (csak épp a hátralévő éjszakák száma csökkent rohamosan a mondatban). Ennyi nekem elég is volt, hogy robbanjak: ez a mondat kilőtte a dugót, ami olyan sokáig jól bezárva tartotta a szülinappal kapcsolatos rossz érzéseket a palackban.

Kiviharzottam a szobából, a férjemre hagytam a fektetést, kibőgtem magam, lenyugodtam, aztán persze visszavonszoltam magam a gyerekekhez jó éjt puszit adni. Örültek neki.

A férjem megértően azt mondta, biztos kimerültem. Nehéz volt hónapokon át a három gyerekkel otthon lenni, segíteni a legnagyobbnak az online oktatásban, levezetni a középső nagy mozgásigényét, megadni a legkisebbnek is a törődést, valamennyire rendben tartani a lakást, elvégezni a szokásos feladatokat, amik említésre se méltóak, mégis tele van velük a nap és soha nem látni a végüket. Mindemellett pedig home office-ban dolgozni, ami, bár szívesen és rugalmas beosztásban csinálom, mégis további terheket rak rám. Szóval teljesen érthető, hogy elfáradtam, kiakadtam, nyugodjak meg, pihenjek, most már minden oké.

Minden oké? Nekem nem úgy tűnt

Mi a bajom? Éreztem, hogy a kiborulásom összefügg a szülinappal, és több van mögötte, mint az, hogy vajon jól sikerül-e a torta. Mert aznap este csak valami ilyesmit tudtam kinyögni, hogy úgy érzem, nem készültem fel a szülinapra.

Tény és való, hogy az ajándék, amit rendeltem, nem érkezett meg időben, és a torta hozzávalói is hiányoztak otthonról, így nem tudtam hozzákezdeni az elkészítéséhez. De ilyeneken máskor nem szoktam görcsölni, főleg nem ennyire. Az viszont, hogy nem készültem fel, sőt, hogy egyáltalán nem állok készen az ünnepre, igaz. Csak épp nem a torta meg az ajándékok szintjén.

Tavaly tavasz óta először talán most voltam úgy igazán baromi dühös erre az egész járványhelyzetre

Nem tudom, eddig hogy csináltam, de sikerült nyugodt elfogadással tudomásul vennem az összes rendelkezést. Bevallom, sokáig kifejezetten pozitívan értékeltem a változást: végre kikerültünk a mindennapi mókuskerékből, amibe az intézmények lélekölő rendszere kényszerített minket. Voltak nekünk is nehézségeink, anyagi és mentális szinten is, de mindezzel együtt tudtam örülni a közös időnek, ami a nyakunkba szakadt, és ami látványosan jó hatást gyakorolt a gyerekekre is.

Idén tavasszal már egész más volt a karanténos helyzet. Az online oktatás nálunk csak ekkor mutatta ki a foga fehérjét úgy igazán. Megint az iskola körül forgott a napirendünk; online órákra való bejelentkezések, technikai zűrök, leckeírások, amiket aztán fel is kell tölteni határidőre.

Harc a kisebb testvérekkel, hogy hagyják tanulni a nagyot, vagy hagyjanak engem a nagynak segíteni.

Kikapcsolódásképp videóhívás az osztálytársakkal online felületeken keresztül. Könyörgés a nagylányomnak, hogy szálljon már le a gépről, kicsit később újabb könyörgés, hogy csinálja már meg a gépen azt a feladatot. Minden, amit eddig olvastam a gyerekek képernyő előtt töltött idejéről, csak egy lelkiismeret-furdalási tényezővé vált; amúgy nem tudom hasznát venni.

Hiába verte belém Vekerdy annyi cikken át, hogy a gyereknek a szabadban a helye, ha az online oktatással együtt járó új életvitelünk a szobába egy monitor elé láncolt minket.

Ez az ambivalens küzdelem jellemezte a napjainkat: próbáltam motiválni, hogy tanuljon, vegyen részt, csinálja meg, aztán pedig bíztattam, hogy kapcsolódjon le, jöjjön ki, várja a friss levegő, a mozgás, a családi élet. Helyette ködös szemek és sápadt arc – ezt kaptuk az online oktatástól.

És ebben a hangulatban kellett volna a legjobbat kihozni a szülinapból

Éreztem, hogy mindannyiunknak sok már a nonstop együttlétből, legszívesebben kikapcsolnánk egymást egy-két órára, akárcsak a laptopot. A szülinapozásra már nem maradt semmi kreatív energiám, se lelkesedésem, pedig a lányom nagyon szerette volna, ha rendezünk „bulit”. Ezt kapásból visszautasítottam a járványhelyzet miatt, de a fülrágás csak nem akart megszűnni.

Belegondoltam, hogy ha nem lenne koronavírus, tényleg nagy bulit csapnánk; nem szokott minden évben szülinapi zsúrja lenni, hát most biztos szerveznék neki a kerek szám alkalmából.

Tudom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek le kellett mondani egy kerek szülinap fergeteges megünnepléséről, de attól még fájt ez tehetetlenség. Hogy ez van és nem tudok mit csinálni. Végül kompromisszumként három barátnője átjött hozzánk a kertbe, és szigorúan kis létszámú, szabadtéri, miniköszöntést tartottunk.

Ám ezután még mélyebbre ástam érzéseim zűrzavarában

Mert igaz, hogy végtelenül idegesített a Covid-helyzet, a rengeteg korlátozás és nyomasztó felelősség, ami megakadályozott abban, hogy szabadon és nyugodtan döntsek egy olyan témában, mint a lányom megünneplése.

De tovább gondolkozva a mélyről feltörő nyugtalanságomon rájöttem, hogy az ő születésének, azaz az én szülésemnek a napja az aktuális helyzetnél jóval régebbi, egész pontosan tíz évvel ezelőtti feszültségeket, aggodalmakat hívott elő belőlem.

A nosztalgiázások közepette felidézett emlékek a várandósságról és a gyermekágyról ugyanis nem voltak egytől egyig rózsaszínek.

Nem történt semmi borzasztó,

csak épp némi időbe telt, mire felfogtam, elfogadtam, aztán pedig a környezetemmel is tudattam, hogy húszas éveim legelején anya leszek. Rájöttem, hogy tíz éve próbálom elásni magamban azt a szorongást, ami az anyává válásomat kísérte.

Amikor azt éreztem, hogy nem állok készen a szülinap megünneplésére, valójában azt éltem át, amit a szülés előtt is: én erre még nem állok készen, én egyáltalán nem vagyok kész az anyaságra!

Akkoriban nem igazán engedtem teret ezeknek a szorongató érzéseknek, inkább belevetettem magam az újszülött körüli teendőkbe. Meg akartam mutatni magamnak, a családomnak, az ismerőseimnek, hogy képes vagyok 21 évesen gyereket nevelni.

Ez kiválóan sikerült is. Csak épp az anyává válással kapcsolatos ambivalens érzéseket nem dolgoztam fel, helyette jó mélyre gyűrtem őket magamban.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hát most, 31 évesen, háromgyermekes anyaként előtörtek

Kéretlenül, ám annál nagyobb erővel. Nem kellett hozzá semmi más, csak egy szülinap, és egy érettebb létállapot, ami megengedte – pontosabban megengedtette velem magamnak, hogy lehet fájdalmat érezni egy ünnep kapcsán is.

Lehet egyszerre örülni a gyermekünk világra jöttének, növekedésének, és ugyanakkor el lehet gyászolni azt az életünket, ami a szülővé válás előtt a miénk volt.

Ha addig nem került rá sor, akkor tíz évvel később. Én a gyerekem tizedik szülinapjának előestéjén elsirattam azt a 21 éves fiatal lányt, aki még ki se találta, mi lesz, ha nagy lesz, de már tudta, hogy anya biztosan.

Másnap felkeltem, és elkezdtem csinálni a tortát, aztán amikor a lányom felébredt, megöleltem, és boldog tizedik szülinapot kívántam neki. Most már tényleg a legnagyobb hálával gondoltam vissza arra a napra, amikor megszületett.

 

Héda Veronika

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Justin Paget