„Ahol csak tűz ég, mi benne égünk” – Európa „indiánjai”, a számik

–

Nem jókedvükben mentek oda

A számik sohasem voltak túl sokan, ma pedig kevesebb mint százezren élhetnek a nagyjából négyszázezer négyzetkilométernyi Számiföldön, amely Norvégia, Finnország, Svédország és Oroszország területét egyaránt érinti.

Nem mondhatni, hogy önszántukból választották otthonul ezt a szinte felfoghatatlanul zord vidéket, ahol telente szinte mindig sötét van – az ott élők január elejétől láthatják meg, eleinte csak néhány percre az árnyékukat –, és nem ritka a mínusz harminc-harmincöt fokos hideg.

Az eredeti hazájuk Dél-Finnország, illetve a Finnország és Oroszország határán elterülő Karjala volt, ám a Krisztus utáni I. évezredben az ottani települések terjeszkedése miatt az alapvetően vadászó-halászó-gyűjtögető népnek egyre feljebb és feljebb kellett húzódnia.

Ciklikus vándorlás évszázadok óta

Mivel arrafelé néhány bogyós növényen kívül alig valami terem meg, fő táplálékukat, és lényegében a túlélésüket is az eleinte vadászott, majd háziasított és tenyésztett rénszarvasok jelentették – igaz, kevesebben bár, de a tengerpartokon voltak halászó számik is. Mivel az állatoknak újabb és újabb legelőhelyekre volt szükségük, a réntartók állandóan vándoroltak: az idő melegedésével észak felé indultak a csordájukkal, majd a nagy fagyok beállta előtt visszatértek. Így két, nem különösebben irigylésre méltó lakóhelyük is volt, egy nyári sátor és egy téli kunyhó.

Azonosításképpen minden gazda a saját jelét vágta az állatai fülébe, ahogy ma is ezt a fajta jelölést alkalmazzák azok a számik, akik elődeikhez hasonlóan réntartásból élnek. Persze így is volt és van is kavarodás, például a még jelöletlen fülű borjakra többen is „jelentkezhetnek”. Az önbíráskodást megelőzendő jött létre néhány évtizede egy, a világon egyedülálló intézmény, az úgynevezett rénrendőrség, mind a négy érintett ország északi régiójára kiterjesztve a működését – bár éppen emiatt a rénrendőrök kicsit mindenhol kívülállónak számítanak. A gazdák pedig, ha csak lehet, továbbra is maguk között szeretik rendezni a vitás ügyeket.

Egyszerre négyfelé adóztak

A számi nép soha nem törekedett arra, hogy önálló államot teremtsen, már csak azért sem, mert az elemekkel való harc minden energiájukat felemésztette. Ám ettől függetlenül is nehezen jöhetett volna létre valamiféle egységesség, hiszen mivel az egyes csoportok egymástól távol éltek-élnek, a számi alapnyelvnek jó néhány, egymástól jelentősen eltérő dialektusa alakult ki, amelyek ma már többé-kevésbé önálló alnyelvként értékelhetők. Vagyis egyik számi nem feltétlenül érti a másikat.

Így aztán akkor sem tudtak kiállni magukért, amikor az országok, amelyeknek a fennhatósága alá tartoztak, nagy kedvvel vetettek ki rájuk adókat, mondván, hogy a nomadizálásból adódóan valamennyiük területét használják. A számik jobb híján még északabbra vándoroltak tovább – egyes királyok ugyanis ilyen esetben engedélyezték az adómentességet.

Rénszarvasból lett világ

Viszontagsággal teli életük során a hitükből merítettek erőt.

Azt tartották, a világot minden istenek leghatalmasabbika, Ipmil teremtette, mégpedig réncsordája legkáprázatosabb nőstényéből. Az „ősállat” véréből lettek a vizek, húsából a föld, bundájából a növényzet. Szemeit Ipmil az égre helyezte: ezek ragyognak most északi és déli sarkcsillagként. Majd megteremtette a Nap fiait és a Hold lányait – vagyis minket, embereket.

Természeti nép lévén a számik élőlényként tisztelték a természet képződményeit. Ipmil mellett számos istenük és istennőjük volt, akiket sajátos hangképzéssel működő jojkákban, voltaképpen zsolozsmákban idéztek meg – a szövegbe a kívülálló számára halandzsának tűnő, ám hitük szerint különös erővel bíró szavakat is kevertek, mondván, hogy ezekre jobban felfigyelnek abban a másik dimenzióban. A jojkáknak számos más válfaja is ismert, amelyek a számik életének lényegében minden területét felölelték. Minden számi saját jojkát kapott születésekor, majd a felnőttkor elérésével egy másikat – ezzel vált a társadalom teljes jogú tagjává.

Hittérítés – börtön és halál

Ahogy sok más természeti népet, a számikat is elérték a keresztény térítők, igaz, sokáig nem bizonyultak túl sikeresnek, hiszen az egyes számi csoportok aktuális lakóhelyének megközelítése is nehézséget okozott. Mindenesetre megjelentek Számiföldön az evangélikus templomok, az oroszországi részen pedig az ortodox kolostorok. Utóbbiak nem csupán a vallás terén iparkodtak „jobb belátásra” bírni az őslakosokat, de a leggazdagabb legelőikre és halászhelyeikre is rátették a kezüket.

A hittérítés csak XIX. század második felében érte el nagyobb hullámban a lakosságot, mégpedig a Lars Levi Laestadius lelkész által alapított laestadianizmus formájában, ami a skandináviai evangélikus egyházon belül is igen puritánnak számított. A laestadianusok ördögtől valónak tekintették a számi sámánizmust, és mint ilyet igyekeztek eltüntetni a föld színéről. Elégették a sámándobokat, amelyek az istenségek meghívására szolgáltak – mindössze hetvenegy darab maradt meg belőlük. Ugyanígy a sámánzene is tiltólistára került, nemhogy vallásos, de profán jojkát sem lehetett többé énekelni. A számik ekkor lázadtak fel először, ám a csoportok közötti távolság miatt szervezetlenül és kis létszámban, így aztán nem is volt nehéz leverni őket. A hangadóknak pedig a szabadságukkal vagy az életükkel kellett fizetniük.

Kirekesztés és asszimiláció

Ez után az érintett országok a korábbinál is drasztikusabban igyekeztek megoldani a maguk „számihelyzetét”, hol a kirekesztés, hol az asszimiláció eszközeivel élve. Még inkább lenézetté vált mindaz, ami a számi identitás része: a nyelvük, a viseletük, a kunyhóik és a sátraik éppúgy, mint az egyre inkább csak nyomokban létező sámánhit. Svédország pedig fajbiológiai vizsgálatok révén próbálta igazolni a számik alacsonyabbrendűségét: a kvázi szakértők Számiföldet járva levetkőztették az embereket, hogy a testfelépítésüket tanulmányozzák, illetve a koponyájukat méricskélték.

A létszámuk „kordában tartására” pedig döbbenetes módon sterilizálást alkalmaztak.

Ilyen előzmények fényében nem is csoda, hogy akadtak számik, akik maguk is szégyellnivalónak érezték a származásukat. Helene Uri, az egyik legismertebb norvég író például bőven felnőttként, mintegy véletlenül tudta meg, hogy egyik dédapja számi volt – hogy miként eredt aztán a „sötét titok” nyomába, elolvasható a Szavak a múltból című, félig fiktív, félig önéletrajzi regényében.

Kegyetlen intézkedés pozitív hozadékkal

A számik gyerekeit átnevelőtáborra emlékeztető bentlakásos iskolákba küldték, ahol az oktatás színvonala hagyott maga után kívánnivalót, és többé-kevésbé az anyanyelvükről is „leszoktatták” őket.

A kegyetlen intézkedésnek azonban volt egy pozitív hozadéka is: az írás-olvasás elsajátításával a fiatalok előtt kinyílt a világ. Megismerték a nemzetközi őslakos-politika érdekérvényesítő trendjeit, és immár maguk is célokat fogalmaztak meg a fennmaradásuk érdekében. Mindezért pedig tettek-tesznek is – ennek köszönhetően ma már Svédországban, Finnországban és Norvégiában egyaránt működik számi parlament, illetve utóbbi országban megalapították a Számi Tanács nevezetű szervezetet, amely a számi nép valamennyi tagját képviseli. Van himnuszuk, valamint zászlójuk is, amelynek színei a híres északi fényt idézik. Az anyanyelvük immár mindhárom országban hivatalos, és tanulhatják is azt egészen a felsőoktatási intézményekig.

Az oroszországi Kola-félszigeten élő számik sorsa azonban már messze nem javult ennyit a második világháború után felgyorsult oroszosodás óta. Ma már kétezren sincsenek, és a meggyérült lakosságnak is csak fele beszéli az anyanyelvét – igaz, az általános iskolákban már ott is tanítják, jobban mondva visszatanítják.

Felértékelődött a számiság

Az első három említett országban az elmúlt néhány évtizedben bizonyos szempontból felértékelődött a számiság, sőt a hagyományaik egyre trendibbnek számítanak, ha lehet így fogalmazni. Így például, amióta a számi népviseletben színpadra álló Jon Henrik Fjällgren jojkájával megnyerte a 2014-es Talang Sverige tehetségkutatót, minden évben van számi fellépője a svéd nemzeti nap díszelőadásának. Jon Henrik egyébként kolumbiai, néhány hónaposan fogadta örökbe egy számiföldi család – mint több interjúban elmondta, érték is atrocitások amiatt, hogy számiként nevelkedett. Azt a bizonyos jojkát pedig elmondása szerint elhunyt barátja, Daniel küldte neki odaátról.

Messze még az út vége

Akadtak azonban félresikerült gesztusok is. A Miss Universe 2007-es finn fordulójának győztese ugyancsak számi öltözéket viselt, amit azonban a Távol-Keleten gyártottak. Így a szépségkirálynő minden jó szándéka ellenére megalázta a számikat, akik ezt egy békés felvonuláson ki is nyilvánították. Hasonló visszatetszést keltett 2009-ben a norvég hercegi pár, ők északi látogatásuk alkalmával belekóstoltak ugyan a számik életébe, ám bizonyos könnyítésekkel: a helyiektől ajándékba kapott tradicionális öltözékük alatt anorákot viseltek, és nem voltak hajlandók sátorban aludni – bár azt mindenki elismerte, hogy alapvetően jót akartak.

Bár a számik a közelmúltban többet elértek, mint az előző több száz évben, messze még az út vége.

Földjükön szinte mindenhol kisebbségben vannak, és bár hivatalosan többé nem számítanak másodrendű polgároknak, a mindennapok során gyakorta van részük burkolt vagy nyílt diszkriminációban. Mégis képesek újra és újra erőt meríteni a történelmükből, a kultúrájukból, saját magukból, ahogy Paulus Utsi is írja A lappság ereje című versében:

Ha elpusztítanák

a holdat meg a földet

sátraink – ezüstcsillagok –

világítanának

Ha már remény se volna

megmaradnánk mozdulatokban

(részlet; Bede Anna fordítása)

Mezei M. Katalin

 

Források: Helene Uri: Szavak a múltból. L’Harmattan, 2015; Olivier Truc: Sámándob. Animus Kiadó, 2015; valamint ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Artur Widak/NurPhoto