–

Éjszakás vagyok. Szívességből. Kevés a gyerekfelügyelő, mindenki menne szabadságra. Kapálni, meggyet szedni, meg az unoka is megjelent táborozni.

Régen, tizenöt éve, ilyenkor volt vagy három gyerek, most majdnem telt ház. Kelemenék is visszajöttek, illetve csak a kisebbek, az így is három, a nagyok, meg anya napszámban, a meggyel most jól lehet keresni, ötszáz egy láda.

Fürge ujjak.

Nyolc után már nyugi van, megvolt a fürdés, nappalizás, tévé, legó, az óvodások szaladgálnak a folyosón, míg Brigitta neki nem vágódik a szárítónak, úgy kell kiszedni az összeomlott, amúgy is labilis szerkezet alól.

Annyira tudtam, mondtam is, de meg sem szólalok, tudja ő is.

A nappalos közben elmondta, mi volt, gyógyszereket megkapták, a nagylányt 5.20-kor kelteni kell, valami miatt büntetésből hétre kell járnia gyakorlatra.

Megjön a másik nagylány is, adok vacsorát, komótosan esznek, közben a telefonjaikat nyomkodják. Nem is zavarok tovább, amúgy is, a többiek ordítanak a nappaliban, a kicsik nem hagyják tévézni a nagyokat. Színezőt nyomtatok az óvodásoknak az irodában, ott van mind, mint kis majmok nyúlnak mindenhez és minden fiókba. Bejön a legidősebb lány, 17 éves, 22 év tapasztalattal, mostanra már lenyugodott különben, a nővérét is én neveltem annak idején, nagy csalódás lett, de ez most mindegy is.

– Kimehetünk a boltba?

– Igen, és ez az utolsó vásárlás.

Cigizni mennek. Rólam tudják, hogy ha úgy kérezkednek, hogy kimehetünk-e cigizni, még ha hallgatólagosan és szülői kérésre megengedett is, úgysem engedem ki őket.

Boltba igen.

Nagy mizéria ez.

Tizenöt év alatt nagyot változott a cigis világ.

Akkor a kollégák még az irodában szívták a bagót, ma az intézménykomplexum elé, az út túloldalára vannak kényszerítve. Volt, hogy a szomszédos iskolaigazgató és láncdohányos helyettese az esőben, a fal tövében sunyiztak a cigijükkel, miközben felettük bent, az emeleti lépcsőfordulóban a hatodikos fiú is ugyanezt tette, nagyszerű, hetyke nyugalommal, míg a busztól jövő, szintén dohányos biológiatanár észre nem vette.

Szóval, dohányozni tilos.

Én nem vagyok az az ujjszagolgató, szimatoló, pedagógus kutya, aki aztán irodába hív, és eljátszik valami ostoba szerepet. Ettől egy gyerek sem fog leszokni, ráadásul egyéb, pedagógiailag fontosabb értékek rovására megy, egy gyermekotthonban pedig nagyon fontos a pedagógia.

Például a bizalom.

Meg ilyen felesleges dolgok.

Jut eszembe.

Nyilván tiszta nevetséges a hivatkozás, hogy azért is kell a Nemzeti Dohánybolt, hogy az ifjúság nehezebben tudjon cigihez jutni. Az én gyerekeim csak akkor szereznek boltban, amikor a báty vagy a szülő megvette, de nem ez a jellemző.

Tíz dobozból egy doboz.

Akkor hogy?

Vannak családok, és ezt mindenki tudja, amelyek abból élnek, merthogy másból nem lehet, hogy cigit tömnek. Dohányt, filtert a hüvelybe, és kész a cigi.

Kopogni kell az ablakon, és már adják is. Ha több lóvéd van, kaphatsz csempészcigit is.

Szóval kérezkednek a boltba. Kiengedem őket. Azért a boltba, mert pár éve egy nagyon nehéz viselkedésű lány (azóta börtönben van garázdaságért) megfenyegetett, amikor nehezményeztem, hogy az udvaron rágyújtott („de hát anyám tudja”), hogy feljelent, és az állásommal játszom, mert a többieket kiengedtem, pedig nem is én, és ők nem is az udvaron. Szóval én nem engedek ki senkit cigizni. A boltba viszont ki lehet menni. Miért is tiltanám?

Hozzáteszem, egy 17 éves fiúnál nagyon jó eszköz, ha például nem akar leülni tanulni, hogy jó, akkor vásárolni sem mész ki.

Tudom, ezért már nem lehetnék erkölcstantanár.

Pedig mi jó lennék már, apám.

Közben a kicsik fokozatosan, folyamatosan elalszanak a nappaliban. Hordom őket szépen sorban az ágyukba. Brigitta még visszajön, ő nem tud aludni, egy perc múlva horkol.

A boltosok vissza, be a szobájukba, telefonnyomkodás.

Cigi és Facebook.

Szabadság később, szerelem a közösségin.

A fiúknak a tévében Predator és Alien, a szünetben foci.

Lassan 11 felé jár.

Pakolászok, majd küldöttség érkezik a lányok részéről.

Mézes-mázos.

– Engedjen már ki utoljára, naaa, nem mondjuk el senkinek, más is kiengedett már ilyenkor, naa, csak az ajtó elé.

Nagybetűs NEM a részemről.

– Ó, legyen szíves, nem tudunk így elaludni.

Ha egyszer nem, akkor nyilván végig nem, kis butusok.

Sztrájkolnak kicsit, igyekeznek nem aludni, nyár van, leszarom, meg majd megyek kelteni az egyiket ötkor, majd jól felkel mindenki.

A fiúk is elmennek, elcsendesül minden, csak az óra ketyegése üvölt, eddig észre sem vettem, csak múltkor, szintén éjszaka.

Visszakapcsolom a tévét, nyomogatom, A38-as koncert, Otto von Schirach Pándival, itt, az otthonban még bizarrabb, de aztán vége.

Kör a zseblámpával, alszik mind.

– Takarodj már, a kurva anyád! – hallatszik a távoli szomszédból, remélem, hogy a kutyának, macskának, csirkének mondja az illető, pedig.

Zebegényi Péter

Kiemelt kép: Unsplash/Isai Ramos