Advertisement

Nem állítom, hogy túlzottan fiatal lettem volna, amikor szültem, de ettől még naiv és természetesen tapasztalatlan voltam. Készültem az anyaságra, de egy másodpercig sem készültem gonosz megjegyzésekre, hibák keresésére, vagy arra, hogy még a bébiételekkel tömött pult előtt is megsemmisülhetek egy anyatárs keresetlen megjegyzésétől.

Először is készületlenül ért, hogy rettentően meg kellett küzdenem azért, hogy legyen rendesen tejem. Készületlenül ért, hogy közben – az adott élethelyzet velejárójaként – kialakult körülöttem egy anyukákból verbuválódott csoport, akik közül igen sokan mindig mindent tudtak. Jobban tudtak. Nem mellékesen jobban is csináltak mindent. Ömlött a tejük, helyük sem volt elég a mélyhűtőben tárolni a lefejt tejet. Én meg éjszakákat sírtam végig a begyulladt melleimmel és azzal a tudattal, hogy húsz egész milliliter pluszt tudtam kitermelni, tehát én vagyok a világ legrosszabb anyukája (vagy fejőstehene). Akkoriban még nem volt divatban a „szaranya” és az „elég jó anya kifejezés”, de egészen biztosan az első ragadt volna meg bennem a mentális állapotom és gondolataim lenyomataként.

Emlékszem arra is, amikor már elkezdtem a hozzátáplálást, és végre nem rettegtem attól, hogy miattam hal éhen a kislányom. Egyszeriben elmúltak az éjszakai sírások, a gyulladások, és pontosan annyi tejem lett minden kínlódás nélkül, amennyire szüksége volt a gyereknek. Egyéves korában pedig ő maga jelentette ki, hogy „cici nem”, jelezve, hogy lezártunk egy korszakot.

Sokszor átkozom magam azért, hogy ez az első, de fontos bizonyíték nem erősített meg a magamba vetett hitemben, és nem segített abban, hogy az elvárásokra magasról tegyek.

Mert azok aztán ömlöttek csőstül: tulajdonképpen újszülött kortól egészen a gimnáziumi évekig. A legkeményebb időszak mégis az volt, amikor napról napra, óráról órára fejlődött a gyerek értelme és mozgása, és ezzel együtt nyílt ki a szeme, a figyelme a világra. Megfigyeléseim szerint a legnagyobb küzdelem ekkor alakul ki az anyák többségében. Ez akár kimerülhetne abban is, hogy a főztjükkel vagy a külsejükkel versenyeztetik a pályatársaikat (megjegyzem, az sem nagyon menő!), de nem! Innentől fegyverként használják a saját gyerekük fejlődését!

Tegye fel a kezét, aki anyaként nem hallotta azokat a mondatokat, amelyek természetesen többes szám első személyben hangzanak el, és általában úgy kezdődnek: „mi már ebben a korunkban…”!

Na, valaki? Ugye, senki? Ugye, mindenki végigment akarva-akaratlanul azokon a beszélgetéseken, amik, bár kedves és szeretetteli dicsekvésnek tűntek, mégis éles késként hatoltak az ember szívébe, és csak gyengítették az amúgy is nehéz, küzdelmes, magányos és elveszett helyzetben.

Persze nem tűnik durvának, hogy „nekünk ilyenkor már tíz fogunk volt”, vagy „mi ilyenkor már kúsztunk/álltunk/jártunk/kétkerekű bicikliztünk”, vagy éppen „mi már három hetes kora óta végigalusszuk az éjszakákat”. De ehhez még jönnek a tesztkérdések, miszerint: „beletalál a logikai játékban minden formába?”, „miért tartjátok ilyen féloldalasan a fejeteket?”, és még sorolhatnám. Egy ideig van humorod ezekhez, mert ki ne kezdene el az első ilyen megszólalásnál magában kuncogni azon, hogy anyának is tíz foga van, szépen kakil, meg fel tud állni… csakhogy bizonyos mennyiség és a folyton jelen lévő fáradtság után egyszerűen nem megy a nevetés. Vagy ha megy is, akkor a gyerekkel végigkószált éjszakákon egészen biztosan visszacsengnek ezek a mondatok, és másnapra csak még bizonytalanabb, türelmetlenebb vagy depressziósabb leszel tőle.

Lassan, de biztosan bekúszik a bőröd alá, hogy valamit ti, ketten rosszul csináltok. Hogy valamit elrontottál kettőtök között. Vagy a gyerekben. Akár visszafordíthatatlanul. Hiszen egy kicsi gyerek fejlődése, testi-lelki-szellemi érése többé nem fordítható vissza…

Az anya ilyenkor képes nem észrevenni a legszebb pillanatokat, amikor a gyerek csillogó szemmel figyeli őt, magába szív minden új információt, hangosan kacag, és a mozgás helyett inkább a beszédre gyúr. De aztán természetesen a mozgásra is. Az anya azt gondolja, hogy valami baj van a gyerekével, mert még nem kúszik, nem forog, nem szereti az idegenek babusgatását, csak vele szeret lenni. Az elbizonytalanított anya ebből nem azt érzi, hogy a kettejük kapcsolata igenis jó és biztonságos, hanem azt, hogy az ő gyereke más. Mondjuk, rosszabb. Ő meg automatikusan rosszabb anya.

Aztán lassan megnő a gyerek, és az a bizonyos anya látja, hogy a gyereke ilyen: mindig, minden helyzetben felméri az embereket és csak a megfelelő bizalom kialakulása után megy közelebb hozzájuk, vagy fordul el tőlük. Még tizennyolc évesen is. Mert ilyen. Ezért nem ugrott csak úgy bárki karjaiba. Ezért vannak erős és biztos kötődései és biztos pontjai az életben. Sorolhatnám még ezer példával, de egyvalami a fontos: nincs elrontva a kezdetektől!

Ekkor a „rossz anyában” elkezd tisztulni a kép. A gyereke tanítja meg arra, mennyire hülye is volt, hogy ő nem így viselkedett. Nem mérte fel a terepet, nem húzódott vissza, nem figyelte távolról az egész jelenséget.

Mert az a nagy igazság, hogy amikor én elkezdtem őt utánozni, és kicsit kívül kerülni a „bezzegeken” meg a „mi mindenben jobbak vagyunk”-on, akkor jöttem rá, hogy az anyaverseny kezdeményezői éppoly bizonytalanok voltak magukban, mint akár én. Csak náluk sajnos ez a módja az önigazolásnak, önmaguk biztatásának, a gyereknevelési nehézségek túlélésének. Jó érzés volt ezt pont a gyerekem által megtapasztalni, hogy nemcsak miatta, hanem vele együtt állt vissza a lelki békém. Nem mondom, hogy azóta soha nem jutottam mélypontra az anyaságommal kapcsolatban, de ha el is bizonytalanodtam, már nem kerestem a „bezzeg” embereket.

Így a nálam pont tizennyolc évvel később szülő barátnőmet már mindezek tudatában tudtam végig kísérni a gyulladt mell, és az átmeneti depressziós időszakok korszakán, és fel tudtam készíteni mindarra, amit én kissé buta, de legalábbis naiv fruskaként túl mélyre szívtam. Jó látni, hogy ő már nem megy bele ezekbe a versenyhelyzetekbe, egyszerűen csak örül, aminek lehet. Ha pedig épp bizonytalan, akkor ott van neki néhány igazi segítő.

A többiek meg küzdjenek magukkal, de könyörgök, ne másokkal! A gyerek ne legyen eszköze az anya önkifejezésének, kétségeinek, el nem ért sikereinek! Semmi ilyesminek. Csak szeressük és figyeljük, milyen szép, ahogy előttünk lesz belőle egyszeri és megismételhetetlen teremtmény!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció