–

Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy amíg fiatal az ember, addig a hajnalnak van egyfajta fétise. A szabadság, a felnőttség, az önállóság szimbóluma. Amikor az első húsz alkalommal nézed a hajnalhasadást, a napfelkeltét a barátaiddal, a csajoddal, az olyan érzés, hogy most sehol máshol nem lennél a világon. Aztán, ahogy telnek az évek, lesz hajnalból gyönyörű és gyötrelmes, csodálatos és fogcsikorgatós is. Lát az ember az éjszakában és így hajnalban is egészen szokványos, unalmas, és olykor emlékezetes, megható, ijesztő vagy megrázó történeteket is.

Én mindemellett rendezvényszervező is lettem. Több mint 20 év tapasztalata azt jelenti, hogy a magánéletemen kívül munkaügyben is legalább több száz, ha nem ezer hajnalt láttam. Mondjuk 10 és 5000 fő közötti közönséggel. Étterem ablakából, teraszon, medence szélén, VIP-ben, fesztiválon, bel- és külföldön. Láttam a hajnalt gyári melósokkal céges bulin, és híres, „fontos”, józan és csatak állapotban lévő, elegáns és rongyos, egyszóval elég sokféle ember társaságában.

Azt, hogy melyik a legjobb, mondani sem kell. Minden mindig az enyéimmel a legjobb. Velük meg akárhol, akármikor.

Néhány hete pedig újra ott álltam valahol a városban, ahol kifulladt valami buli, mi pedig kivételesen gyalog indultunk el hazafelé, és persze nosztalgiáztunk, hogy nahát, meg emlékszel, meg hűha, meg hogy is hívták azt a csajt, meg melyik évben is voltunk itt, meg mi is volt a hely neve?

Ahelyett, hogy fájt volna, hogy elmúlt, hogy már nem járunk annyit (meg is halnék, ha annyit járnánk), hogy az a bőr alatti bizsergő érzés meg a tüdőben feszülő üvöltés, meg a parti, meg az éjszaka, meg az egész világ átölelése már nincs, és helyette ez a csendes múltidézés meg romantikázás van a saját történeteink felett – mindez inkább megható volt, semmint szomorú. Hálát éreztem, hogy ilyen mennyiségű történet jön az agyamba és a szívembe.

Mert basszus, mennyi helyen voltunk, és hány ezerszer! És mennyi mindent csináltunk, és te úristen, ezt mind megélhettük. Mennyi káprázatos, múlhatatlan élményem származik hajnalokból. Hiszen ez az egyik, ha nem a legjobb abban, ha elmúltál negyven. Hogy annyi, de annyi zseniális dologra tudsz visszaemlékezni. Mert mostanra lesz egy csomó olyan élményed, amire pontosan emlékszel, hogy mikor, mennyi ideig és miért vágytál – és aztán hogyan valósult meg. Egyenként.

És igen, jött össze nagy szerelem és nagy szakítás is, vagy annak egy fontos fejezete hajnalban.

Volt, hogy kétautónyi hülyével lementünk a délegyházi tóra hajnalban, hogy meztelenül fürödjünk, és eszetlen vagánynak érezzük magunkat. Volt, hogy egy szántóföldre álltunk félre hálózsákban aludni hajnalban, és arra ébredtem, hogy átment a lábamon egy kocsi. És volt, hogy annyira fáradt voltam, hogy rossz vasúti kocsiban aludtam el, és emiatt egy nappal később értem haza a nyaralásból. Ébredtem már arra hajnalban, hogy akinek ott kellene lennie mellettem, az már nincs ott, és ébredtem arra is, hogy akire ott és akkor kurvára régen vártam, az hívott, majd hirtelen megjelent.

A hajnalban azt találom varázslatosnak, hogy az első fények a valóságot mutatják meg. Valahogy kihozza az emberekből a valódit. Talán azért, mert hajnalra elfáradnak a játszmáikban. Talán azért, mert aminek aznap este el kellett dőlnie, az hajnalra általában eldől, ezért már nincs mit vetíteni. Talán a fáradtság vagy az alkalmi részegség (vagy egyéb bódultság) hozza ki belőlük.

De valami szimbolikus módon az éjszaka végeztével az aznapi hazugságok és pózok is eltűnnek.

Ahogy egy frizurához este 9-kor még hozzáérni sem szabad, de hajnali négykor már nincs harag, ha egy tincs nincs a helyén. Ahogy este 9-kor még a ruha minden centimétere, ránca, esése, színe, tisztasága és még 78 tulajdonsága élet-halál kérdése, úgy ugyanez a ruha ötkor már alkalmas arra, hogy egy járdára leüljenek benne. A hajnal mindenkiből kihozza a valóságot, az igazi énjét. Ha elegáns, akkor azt. Ha olcsó, akkor azt. Ha ordenáré, ha szánalmas, ha vállalhatatlan, ha erőszakos, ha labilis, akkor ezeket mutatja meg, ahogy azt is, ha érzékeny vagy érzéki, vagy kivételes valaki.

Hajnalban nincs már akkora forgatag, ezért nehezebb elbújni a tömegben. Lassabbak a mozdulatok, ráérősebben indulunk és érkezünk, hajnalban már nincs rohanás. Talán ezért érezzük azt, hogy jobban kirajzolódnak a könnyek és a mosolyok, nagyobbat csattan egy tahó félmondat és jobban világít egy lovagias gesztus is. Hajnalban már nincs ereje senkinek megjátszani, szebbnek és jobbnak mutatni magát. Nem takar már a jótékony árnyék. Meg már mindenkiről kiderült, hogy amit fél nyolckor hazudott, az hazugság volt. Mindegy, hogy a szájával, a sminkjével, a kocsikulcsával hazudta. Ahogy az is, hogy csak a szája volt-e nagy, amikor udvarlásról, a férfiasságáról, az örök szerelemről magyarázott. Vagy hogy egyáltalán még ugyanannak magyaráz-e hajnalban, mint akinek az este elején elkezdte.

Sok mindenre jó a hajnal. Jó eltenni az aznapi élményeket, becsomagolni őket szépen, hogy mikor emlékké érnek, sokáig megőrizzék azt az illatot, színt, arcot, szemvillanást, érintést, zenét, táncot vagy bármit, ami miatt eltesszük őket. Jó levonni a tanulságokat.

Jó eltenni az önfeledt üvöltésből, de a kétségbeesett zokogásból is, hogy mire lecsendesedik mindkettő, magunkkal vihessük a lényegüket. 

Mert van ám nekik, csak sokszor nem is figyelünk, mert rohanva, kapkodva, mennyiségi alapon akarjuk gyűjteni az emlékeket, gyártani a történeteinket, élni az élnivalóinkat. Ezért sokszor elfelejtjük megélni magát az élményt, sokszor elfelejtjük még arra is rászánni az időt, hogy adott történetet egyáltalán hagyjuk élménnyé válni, az örömöt boldogsággá, a szomorút és rémisztőt tanulsággá.

A hajnal lassúsága, máznélkülisége, tompa, de egyre élesebb fénye pontosan erre jó. Időt, teret, lehetőséget ad arra, hogy magunkévá tegyük a friss élményt. Hogy értéket adjunk neki. Hogy ne mocskosan, kapkodva, lopva hajítsuk az éppen soron következő élményt a lelkünk egyik sarkába. Hanem hogy megkeressük és kialakítsuk a valós helyét, és oda tegyük, ahová tényleg való.

Doffek Gábor