– 

Feküdtem a szüleim franciaágyán, és anyut figyeltem, ahogy pakolja ki apám ruháit a szekrényből. Egyenként szedi ki őket: kivesz, leterít, kisimít, összehajt, dobozba tesz. Kivesz, leterít, kisimít, összehajt, dobozba tesz.

Módszeresen ismétli újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, mintha ki tudná venni a fájdalmat, kisimítani a gyötrelmeket, és dobozba tenni minden szenvedést.

Nem segítek neki. Csak bámulom, és próbálok nem a pólókra pillantani. Nem akarom látni a mintákat, a feliratokat. Nem akarom látni a futós pólóit, azt a felsőt, amiben a boltba ment, vagy az inget, amiben a bérmálkozásomon volt. Nem akarom látni az ezernyi feltoluló emléket. De hiába hunyom le a szemem, hiába szorítom olyan erősen össze a szemhéjaimat, hogy az már fáj, nem tudom leállítani a diavetítést, amit ez a rendrakás indított el.

Legszívesebben itt sem lennék, de azt hiszem, anyunak szüksége van rám. Hiába nem mondta, tudom. Látom a megrogyott vállait, a remegő kezeit, amikor apám kedvenc pólójához ér. Ahhoz a pólóhoz, amit mindig kölcsönkért alváshoz. Szeretném megmondani neki, hogy ne adományozza el, tartsa meg, és szagolgassa, hátha ott van még benne valahol apu illata, de ő rendíthetetlen. Csak tovább akar lépni.

Mindünknek erre lenne szüksége. Két év telt már el, és az élet ment tovább, hiába próbáltuk konzerválni a pillanatot. Úgyhogy amikor a doboz tele lesz, lehajtom a fedeleit – jobb oldal, felső rész, bal oldal, alsó rész –, majd fogom a vastag ragasztószalagot, és lezárom vele. Anya vágja el végül, és azt írja a dobozra: ADOMÁNY. Hatalmas, jól olvasható betűkkel. Mintha attól félne, hogy emlékeztető hiányában a végén még megtartaná.

Szerintem meg is akarja, de néha már annyira fáj a ragaszkodás valamihez, ami rég elmúlt, hogy az felülmúlja az elengedés kínjait. Ezért tartunk most itt két év után. Ennyi idő kellett.

Végül anya szó nélkül felkapja a dobozt, és leviszi a garázsba, majd hoz egy üreset, és folytatja a munkát. Ugyanúgy mennek a dolgok, mint először, de a végén könnyebbnek tűnik a doboz, hiába tettünk bele ugyanannyi ruhát. Háromba kerülnek a ruhák, egybe a cipők és piperék: apa érintetlen borotvája, amin már megült a por, a berepedezett szappanja és a beszáradt borotvahab. Rengeteg apróság, ami egyik nap még van, másnap már nincs, és egyszer majd nem is fogunk emlékezni rá.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Összepakolunk mindent, ami már nem válik hasznunkra. Este van, mire végzünk. Eszünk pár falatot, mindketten elmegyünk zuhanyozni, aztán befekszem az ágyamba, lekapcsolom a villanyt, és a plafont bámulva várok. Legalább fél óra telik el, mire megérzem a teljes nyugalmat, amit csak egy olyan ház tud árasztani, ahol békésen alszanak a lakók. Ledobom magamról a takarót, és óvatosan kinyitom a csikorgó ajtómat. Pontosan tudom, melyik lépcsőfok nyikorog, kikerülöm, és úgy osonok lefelé, mint egy szellem. Kihúzom a konyhai fiókot, kiveszem a ragasztót és az ollót, majd kimegyek a garázsba. Elvágom a ragasztót a doboz tetején, és esküszöm, ez a leghangosabb dolog, amit valaha hallottam. Túl csöndes körülöttem minden. Kutakodom, és a doboz felénél megérzem a rengeteg hordás miatt elvékonyodott anyagot. Kihalászom, és mélyen beletemetem az arcom. Nem lehet már apa-illata, mégis érzem benne őt. Az agyam úgy generálja ezt, mint valami furcsa placebohatás. A többi ruhát megigazítom, lecsukom a dobozt, és próbálom pontosan ugyanott leragasztani, mint ahol az előző réteg van. Nem sikerül tökéletesen, de nem szúr szemet.

Ahogy felfelé lépdelek, érzem, hogy megváltozott valami a levegőben. Megállok anya ajtaja előtt, és hallom a lélegzetét. Amikor igazán alszik, nem lehet hallani, csak néha egy-egy sóhajt. Továbbmegyek a szobámba, befekszem az ágyamba, átölelem a pólót. Anya is tudja, hogy nem vízért voltam lent.

Pontosan tudja, mit tettem. Mégsem szólt egy szót sem, és nem is fog. Azt hiszem, ő is meg akarta tartani, de példát akart nekem mutatni. Azt szerette volna, hogy lássam: képes elengedni.

Nekem pedig eszembe jut, hogy talán a továbblépés lényege nem a teljes elengedés. Talán az is elég, ha csak könnyítesz a terheiden, és megosztod másokkal. Nem a dobozokon múlik. Nem azon, hogy mi mident csomagoltál beléjük. Vagy mit csempésztél ki belőlük mégis.

Valahogy úgy, ahogy Cassandra Clare amerikai író mondta. „Amíg él a szeretet és az emlék, addig igazából nincs halál.”

Magyar Anna