– 

Feküdtem a szüleim franciaágyán, és anyut figyeltem, ahogy pakolja ki apám ruháit a szekrényből. Egyenként szedi ki őket: kivesz, leterít, kisimít, összehajt, dobozba tesz. Kivesz, leterít, kisimít, összehajt, dobozba tesz.

Módszeresen ismétli újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat, mintha ki tudná venni a fájdalmat, kisimítani a gyötrelmeket, és dobozba tenni minden szenvedést.

Nem segítek neki. Csak bámulom, és próbálok nem a pólókra pillantani. Nem akarom látni a mintákat, a feliratokat. Nem akarom látni a futós pólóit, azt a felsőt, amiben a boltba ment, vagy az inget, amiben a bérmálkozásomon volt. Nem akarom látni az ezernyi feltoluló emléket. De hiába hunyom le a szemem, hiába szorítom olyan erősen össze a szemhéjaimat, hogy az már fáj, nem tudom leállítani a diavetítést, amit ez a rendrakás indított el.

Legszívesebben itt sem lennék, de azt hiszem, anyunak szüksége van rám. Hiába nem mondta, tudom. Látom a megrogyott vállait, a remegő kezeit, amikor apám kedvenc pólójához ér. Ahhoz a pólóhoz, amit mindig kölcsönkért alváshoz. Szeretném megmondani neki, hogy ne adományozza el, tartsa meg, és szagolgassa, hátha ott van még benne valahol apu illata, de ő rendíthetetlen. Csak tovább akar lépni.

Mindünknek erre lenne szüksége. Két év telt már el, és az élet ment tovább, hiába próbáltuk konzerválni a pillanatot. Úgyhogy amikor a doboz tele lesz, lehajtom a fedeleit – jobb oldal, felső rész, bal oldal, alsó rész –, majd fogom a vastag ragasztószalagot, és lezárom vele. Anya vágja el végül, és azt írja a dobozra: ADOMÁNY. Hatalmas, jól olvasható betűkkel. Mintha attól félne, hogy emlékeztető hiányában a végén még megtartaná.

Szerintem meg is akarja, de néha már annyira fáj a ragaszkodás valamihez, ami rég elmúlt, hogy az felülmúlja az elengedés kínjait. Ezért tartunk most itt két év után. Ennyi idő kellett.

Végül anya szó nélkül felkapja a dobozt, és leviszi a garázsba, majd hoz egy üreset, és folytatja a munkát. Ugyanúgy mennek a dolgok, mint először, de a végén könnyebbnek tűnik a doboz, hiába tettünk bele ugyanannyi ruhát. Háromba kerülnek a ruhák, egybe a cipők és piperék: apa érintetlen borotvája, amin már megült a por, a berepedezett szappanja és a beszáradt borotvahab. Rengeteg apróság, ami egyik nap még van, másnap már nincs, és egyszer majd nem is fogunk emlékezni rá.

Összepakolunk mindent, ami már nem válik hasznunkra. Este van, mire végzünk. Eszünk pár falatot, mindketten elmegyünk zuhanyozni, aztán befekszem az ágyamba, lekapcsolom a villanyt, és a plafont bámulva várok. Legalább fél óra telik el, mire megérzem a teljes nyugalmat, amit csak egy olyan ház tud árasztani, ahol békésen alszanak a lakók. Ledobom magamról a takarót, és óvatosan kinyitom a csikorgó ajtómat. Pontosan tudom, melyik lépcsőfok nyikorog, kikerülöm, és úgy osonok lefelé, mint egy szellem. Kihúzom a konyhai fiókot, kiveszem a ragasztót és az ollót, majd kimegyek a garázsba. Elvágom a ragasztót a doboz tetején, és esküszöm, ez a leghangosabb dolog, amit valaha hallottam. Túl csöndes körülöttem minden. Kutakodom, és a doboz felénél megérzem a rengeteg hordás miatt elvékonyodott anyagot. Kihalászom, és mélyen beletemetem az arcom. Nem lehet már apa-illata, mégis érzem benne őt. Az agyam úgy generálja ezt, mint valami furcsa placebohatás. A többi ruhát megigazítom, lecsukom a dobozt, és próbálom pontosan ugyanott leragasztani, mint ahol az előző réteg van. Nem sikerül tökéletesen, de nem szúr szemet.

Ahogy felfelé lépdelek, érzem, hogy megváltozott valami a levegőben. Megállok anya ajtaja előtt, és hallom a lélegzetét. Amikor igazán alszik, nem lehet hallani, csak néha egy-egy sóhajt. Továbbmegyek a szobámba, befekszem az ágyamba, átölelem a pólót. Anya is tudja, hogy nem vízért voltam lent.

Pontosan tudja, mit tettem. Mégsem szólt egy szót sem, és nem is fog. Azt hiszem, ő is meg akarta tartani, de példát akart nekem mutatni. Azt szerette volna, hogy lássam: képes elengedni.

Nekem pedig eszembe jut, hogy talán a továbblépés lényege nem a teljes elengedés. Talán az is elég, ha csak könnyítesz a terheiden, és megosztod másokkal. Nem a dobozokon múlik. Nem azon, hogy mi mident csomagoltál beléjük. Vagy mit csempésztél ki belőlük mégis.

Valahogy úgy, ahogy Cassandra Clare amerikai író mondta. „Amíg él a szeretet és az emlék, addig igazából nincs halál.”

Magyar Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/WaldemarMilz

WMN szerkesztőség