– 

Futni mentem. Már tíz felé járt, mire elindultam, tűzött a nap. A futópálya csendes volt, egyetlen árnyat adó fa álldogált a partvonalon. A Mamma Mia zenéjét választottam – hogy legyen, ami lendületet adjon.

És elindultam. Néhány kör után a gondolataim is.

Persze a volt férjem jutott eszembe. Meg az, hogy most egy szuper helyen nyaral a gyerekeinkkel. Mindig megtalálja a szuper helyeket. Így volt ez mindig. Számára nem léteztek határok, nem volt lehetetlen. Ha valamit a fejébe vett, megvalósította. Én meg boldogan voltam ebben társ, partner, csapattag. De sajnos más típusú határai sem voltak: a személyisége is határtalan volt. Ebből adódóan a mindennapok egyre nehezebben mentek. Itt sem voltak tiszteletben tartott keretek: hirtelen ötletek, programváltozások, az előre tervezés lehetetlensége, majd a tervek meghiúsulása kapcsán a kiborulás… Két kicsi gyerekkel ez hosszú távon idegőrlő és elviselhetetlen volt.

A határtalan személyiség hozott mást is: a kedves, sármos, figyelmes társtól az üvöltöző, indulatos fenevadig széles volt a paletta.

Amikor már nem lehetett tovább bírni a feszültséget, és menekülőre fogtam, mindig jött a váltás. És megint nyugalom lett, béke, család. Pár hónapig. Minden egyes alkalommal elhittem, hogy ez már így marad. De sosem maradt úgy. Másfél évtized telt el, amire egy ilyen „vadállati időszakban” megkértem, hogy legyen vége. Nekünk ez nem megy.

Két év kínkeserves időszak következett, érzelmi káosz, fájdalom, hiány, zsarolás, bíróság… de pont került a történet végére.

Most, alig egy évvel később már az esküvőjét tervezi a következő társsal. Szám szerint a harmadikkal. (Én a második voltam a sorban).

Futok. Tűz a nap. És azon gondolkodom, miért ragaszkodtam hozzá ennyire. Mi tartotta bennem a lelket, a hitet, a reményt? És közben felcsendül a fülemben az Our last summer, ami felidézi a szabadságot, az ifjúságot, azt az életet, amikor még bármi megtörténhetett, és sok minden meg is történt. És az jut eszembe, hogy nekem ő, a férjem kellett ahhoz, hogy élni tudjak. Úgy igazán.

Mert az én családom minden egyes tagja „csak” túlélni akart: a háborút, az elhurcoltatást, a megkülönböztetést, az elhagyatottságot, a válást, az árvaságot.

Ezt kaptam örökségül én is. Minden arról szólt, hogy eleget tenni, megfelelni, kötelezettséget teljesíteni, alkalmazkodni – és ez megy is. Nagyon magas szinten.

Akár még sikernek is látszhat kívülről. De hol a sava-borsa? Az édesség? A kaland? A meglepetés? Az önfeledtség?

Igen, ez mind ott volt. A férjem mellett. Csak ahogy az életünk haladt, a családunk bővült, a felelősségünk nőtt, bármennyire is igyekeztem, a „túlélő” üzemmód észrevétlenül fölébe kerekedett a másiknak. És az ő „határtalansága” meg az én életem egy ponton túl nem volt kompatibilis.

Megállok az árnyékban… és sírok: siratom azt a családi teljességet, amire annyira vágytam, de nem valósulhatott meg. Siratom a gyerekeket, akik többet tudnak már az életről, mint szükséges lenne. De legfőképp: siratom magam. Hogy nem tanulhattam meg élni. A szó legnemesebb, legkalandosabb, legédesebb  értelmében. Most egyszer, még utoljára beleengedem magam az önsajnálatba.

Leróttam a köreimet. De jólesik még sétálni kicsit. És még mindig ott cseng a lendületes zene a fülembe: „Gimme! Gimme! Gimme a Man After Midnight”.

Talán el kell fogadnom, hogy kell mellém valaki, aki tudja, hogy kell jól ÉLNI.

De egyben biztos vagyok: ahhoz, hogy eljuthassunk egymáshoz, sokat kell még tennem. Ki kell bogoznom kisebb-nagyobb gúzsaimat…

Szóljon hát! Thank You For the Music

Salamon Ráchel