Tényleg annyira mások vagyunk? – Három modern indiai nő különös története

–

India a bakancslistán

Indiát illetően szerintem két embertípus létezik: aki hevesen rajong érte, és aki mérsékelten érdeklődik iránta. Akit teljesen hidegen hagy, olyan nincs. A világutazók számára megkerülhetetlen célállomás, ahová az életben egyszer el kell jutni, akkor is, ha az érzelmi fellángolás elmarad, és az eredmény maximum egy pipa a bakancslistán.

Számomra India a zenélést és az élettörténeteket jelenti.

Egy művészrezidens-program résztvevőjeként eddig kétszer vendégeskedtem Kalkuttában. „Fehér” nőként Bengálban színpadra lépni – és a helyieket a saját, bengáli dalaikkal szórakoztatni – hálás feladat, de napjaim nagy része férfiak társaságában telik. Velük próbálok, velük utazom. A legtöbb élethelyzetben ők vesznek körül.

Szabad estéimen, amikor az indiai barátnőimmel találkozom, megáll az idő

Egy bárban, vagy az otthoni étkezőasztal mellett ücsörögve, pohárral a kezemben hallgatom őket, és hagyom, hogy a mindennapjaik magukba szippantsanak. Ők pedig mesélnek, vallanak, kérdeznek… azzal a majdnem gyermeki bizalommal és kíváncsisággal, ami a messziről jött, kívülálló embernek jár.

Mindig rá kell jönnöm, hogy amit itthon az indiai nők életéről tudunk, közel sem fedi a teljes valóságot.

Az a kevés pedig, ami mégis eljut hozzánk, nemigen vonzó. Savtámadások, kényszerházasságok, nemi erőszak, szexuális tabuk… Ezért is örülök annak, hogy lehetőségem van a helyzetet közelebbről szemlélni. Közben pedig elgondolkodni azon, milyen volna, ha az én életembe is ennyire beleszólna – akár fenntartó, jótékony hálóként, akár kéretlen, vizslató tanácsadóként – a család, a társadalom. 

„Akármi lesz, jövőre férjhez megyek”

Kalkuttai barátnőmmel kinyitottunk két üveg sört, és átbeszéltük az elmúlt évet. Mirára mindig felnéztem. Vezető pozícióban dolgozik egy kulturális szervezetnél, ami sok utazással és független életstílussal jár. Túl volt egy fájdalmas szakításon, amit egy év alatt sem sikerült kihevernie. Határozottságáról ismert, vidám főnök, aki napi szinten legalább egyszer posztol arról, hogy a padlón van. Gyönyörű, incselkedő fotókat oszt meg magáról – kapaszkodik a szépségébe, a reménybe.

Eddig három tetkót varratott magára – engem is ő inspirált arra, hogy idén csináltassak egy tetoválást.

„2019 márciusában férjhez megyek, akármi lesz” – jelentette ki, minden átmenet nélkül. Ijedten néztem rá. Nem tudtam, mi a furcsább: a tény, hogy behódolt a család akaratának, vagy az, hogy vőlegény hiányában is kitűzte az időpontot. „Most mit csodálkozol?” – nevetett rám. „Eldöntöttem, hogy egy évet adok magamnak. Március után a munkám már nem engedi, hogy az esküvővel foglalkozzak. Olyankor indul a fesztiválszezon.”

Vajon mikor engedi el egy lány a lehetőséget, hogy szerelmi házasságot kössön?

Talán logikus, hogy egy elrendezett házasság is működhet jól és tartósan. Ha az ember szerettei találják meg a jelöltet, aki már átment bizonyos szűrőkön, az legalább némi biztonságot jelenthet.

„De mi a helyzet a vonzalommal?” – hitetlenkedtem, ahogy egy európai nőhöz illik. Egy elrendezett (nem szerelmi) házasság nászéjszakáján a férj lehet érzéketlen, „jogos jussát” követelve, de előfordul, hogy a pár egyetértésben választja a fokozatosság elvét. Lassacskán melegednek össze, a nászéjszakán még csak egymás kezét fogják, aztán napról napra közelebb araszolnak egymáshoz a takaró alatt.

Amit mi, itthon kevésbé fogadunk el, az a helyzet tétje, értelme.

Vajon megéri-e testileg kiszolgáltatni magam valakinek, csak azért, hogy társadalmilag – és talán anyagilag – „rendben legyek”?

„Egy biztos. Abba nem megyek bele, hogy ne feküdjünk le az esküvő előtt. Ez a minimum” – zárta rövidre Mira a kérdést úgy, ahogy egy anyagilag független, dolgozó nő teszi. És ahogy egy, a háztartásban segédkező, szüleitől függő lány sohasem tehetné.

Nem bírtam levenni róla a szemem.

Egy másik szívszakasztó történet

Mira egyik beosztottja, Nandita, tavalyi lakótársam volt. Kaptam ajándékba egy üveg vörösbort, azt iszogattuk az egyik szabad estémen. Ő messziről, a kínai határ mellől költözött a nagyvárosba, hogy főiskola után dolgozhasson.

Az első pohár után elmesélte legnagyobb szerelme történetét. Egy stadionban látta meg a harcművész fiút, akinek kigyúrt teste mellől nem bírt elszabadulni. Egy évig sülve-főve együtt voltak, még úgy is, hogy – Nandita bánatára – gyorsan kiderült: a fiú bráhmin származású.

A család soha nem menne bele, hogy kaszton alul házasodjon. A kapcsolatuk nyílt titok volt, a család mégsem akart találkozni a fiú barátnőjével.

Aztán jött a hír: feleséget találtak neki. A fiú azonnal szakított Nanditával, és hazautazott. A család túl gyorsan próbálta nyélbe ütni az esküvőt, így végül a vőlegény meghátrált, felbontotta az eljegyzést. Elkezdte Nanditát sms-ekkel ostromolni. „Sokszor volt magányos. A szövegből mindig tudtam, éppen mennyit ivott.” Nandita felajánlotta, hogy találkozzanak, de a fiú nem mert többé a szemébe nézni. „És ha felvetné, hogy kezdjétek újra?” – kérdeztem tőle. „Akkor azt mondanám: gyere, és folytassuk” – felelte ő gondolkodás nélkül.

Ennek már egy éve. A fiú talán még nem zárta le a történetet magában, de Nandita biztosan. Feladta a nagyvárosi állását, és hazautazott, hogy rákos édesapját ápolja.

Melleket a kosárba!

Előfordul az is, hogy olyan lánnyal lakom együtt, aki nem éppen a szavak embere. Jövünk-megyünk egymást kerülgetve, aztán eljön egy pillanat, ami közel hoz minket. Így volt ez idén Rajranival is. Az ő ötlete volt, hogy az egyik fellépésemen bengáli száriban pompázzak a színpadon.

Hosszú évek alatt sem tanultam meg, hogyan kell szárit kötni, de ennek is megvan az előnye – két nő sosem kommunikál jobban szavak nélkül, mint amikor egymást öltöztetik.

Rajrani a saját ruhatárából választott ki egy vajszínű szárit. Szoros csomóra kötötte rajtam az alsószoknyát, beletömködte a szári elejét, körbetekerte rajtam, és biztosítótűvel rögzítette, ahol kell. Rám adta a hasat szabadon hagyó felsőrészt, és mielőtt begombolta volna, rám szólt: melleket a kosárba! Engedelmesen magamra igazítottam a ruhát, amíg ő elvégezte az utolsó simításokat. Amikor már a bindu is a homlokom közepén volt, elégedetten végignézett rajtam: szép leszel! Sok sikert!

Belepillantottam a tükörbe. Egy pillanatig „ők” voltam. Épp csak addig, amíg száris fehér nőként fel nem léptem a színpadra.

Burns Katalin

 

 

A kiemelt képen Mira eteti Katát. Ez egy indiai szokás, miszerint a születésnapost meg kell etetni.

A képek a szerző tulajdonában vannak.