Bár éppen választási lázban ég az ország, az alábbi témát teljesen függetleníteni szeretném a Micimackó Párttól, csakúgy, mint a Malacka Párttól és a Százholdas Pagony összes többi pártjától. A kérdés aktuális most is, de aktuális volt tíz-, húsz- és harminc éve is. Sőt!

Sohasem értettem, hogy amikor egy városba, faluba, munkahelyre, iskolába, óvodába stb. látogat egy parlamenti képviselő, államtitkár, miniszter akkor miért kell körbeugrálni, rózsaszín cukormázzal beborítani a látottakat, kitakarítani fogkefével a vécét (amit máskor soha).

Lehet, hogy én vagyok naiv, de már nem a királyság az államformánk egy ideje, tehát

ezeket az embereket mi választjuk ki magunk közül, hogy képviseljenek bizonyos térségeket, ügyeket.

Oktatást, egészségügyet, agráriumot, bármit. Akkor nem „csak” ugyanolyan tisztelettel kellene velük bánni, mintha bejönne Nagy János állampolgár?

Az adott intézmény vezetői, a település polgármesterei pedig általában teljes stresszben, feszülten várják a látogatást, vigyázzba állítják a pókot a sarokban, mintha isten tudja, mi múlna ezen…

Nem éppen a valóságot kellene megmutatni nekik, hogy mi az, ami jó, és mi az, amin változtatni, javítani kellene?
Ha oktatási intézményről van szó, akkor pedig a gyerekeket produkáltatják cirkuszi állatok módjára a pedagógusok, nyilván az iskola vezetésének utasításai alapján. Az óvodások, iskolások heteket készülnek X. Y. bácsi érkezésére, akár minden más érdemi tevékenység rovására.

Majd a nagy napon feszengősen, fehér blúzban előadják a produkciójukat, melyet rossz esetben halk beszélgetés közepette NEM hallgat végig mélyen tisztelt X. Y.

Ez nem valamiféle demagóg duma akar lenni, de tényleg érthetetlen számomra ez a túllihegett, felfokozott vendégvárás, vendéglátás. 

Természetesen a mindenkori köztársasági elnöknek, miniszterelnöknek jár a tisztelet, de a térség önkormányzati képviselőjét ne ugráljuk már körül, esetenként hamis képet festve a valóságról, hiszen őt a körzetéből annak szebbé, jobbá tételére delegáltuk mi oda.

Személyesen is érintett vagyok, ugyanis az egészségügyben dolgozom, és amikor egy-egy „nagy ember feküdt az asztalon”, aki lehetett csupán egy jól menő vállalkozó is, ő is ugyanezt a felfokozott figyelmet kapta meg. Professzorok, főorvosok „hada” vette körül, és bátorította őt, aztán szakmai értelemben megkapta ugyanazt az ellátást, mint Mari néni.

Persze a felvilágosítás részletességében, a beavatkozás utáni elhelyezés módjában, körülményeiben voltak különbségek, és nem szegény Mari néni javára…


Ezzel nehezen tudok azonosulni, és nem szeretném visszasírni a valójában sohasem létező egyenlősdi eszményképét, de ezek a jelenetek számomra gyomorforgatók tudnak lenni.

Hangsúlyozom, szerintem ez volt évtizedekkel ezelőtt is. Vagy ez csak magyar-betegség lenne, hazai sajátosság? Érdekelne, hogy máshol is így van-e?

Én már gyerekként feszengtem a fehér blúzos, kissé erőltetett iskolai ünnepségektől. Felnőttként pedig úgy érzem, vannak ünnepek, jeles események, amelyeknek jó megadni a módját, másként megélni, mint a hétköznapokat, de úgy, hogy közben senki ne érezze magát kényelmetlenül. Jöjjön mindez belülről, kinek-kinek a vérmérséklete szerint. Hasonlóképpen készül az ember arra is, ha vendég érkezik, de nem hiszem, hogy ezt valamiféle megfeszített, kifordított módon kellene bonyolítani.

Ha vendég érkezik, akkor is természetesen kell(ene) tudnunk viselkedni, nem pedig felvenni egy álarcot, aminek nem sok köze van a valósághoz.

Gera Gitta