Zsuzsa tanár-közgazdászként végzett, sokáig az üzleti életben dolgozott, aztán másfél éve ingatlanokkal kezdett foglalkozni. Mindig fontos volt számára a munkája, de nem tekinthető karrieristának. Nem azért tolódott ki nála a gyerekvállalás időpontja, mert az aktuális hivatása fontosabb lett volna a családnál.

„Viszonylag későn, 39 évesen ismertem meg a páromat – meséli Zsuzsa. – Neki már voltak gyermekei, nem szeretett volna megint babázni, amit egyfelől megértettem, de én továbbra sem tudtam lemondani az álmomról. Mire közös nevezőre jutottunk, és megértette, hogy nekem mennyire fontos lenne egy gyermek, addigra sok küzdelmen mentünk át, és kifutottunk az időből.”

Zsuzsa hangja többször is elcsuklik, amikor a gyerek utáni vágyakozásról beszél.

Soha nem felejti el azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket végig kellett járnia ahhoz, hogy gyermeket szülhessen.

El kellett fogadnia, hogy az orvosok nem szívesen támogatják az elképzelésében, habár igazságtalannak érezte, hogy egyrészt lemondanak róla, másrészt úgy ítélik meg, mint azokat, akik későn kaptak észbe, mert másvalami, akár a vonzó külsőhöz való ragaszkodás, akár a karrier fontosabb volt számukra.

„Mozgékony típus vagyok, mindig is igyekeztem odafigyelni a táplálkozásra és az egészségemre. Gyermekkorom óta sportolok valamit, muszáj mozognom. Huszonöt éve szinte folyamatosan aerobikozom, máskor futottam, aztán a természetszeretetem a túrák és a kerékpározás felé terelt. Hat-hét évvel ezelőtt kezdtem el járni abba az edzőterembe, ahol közös ismerősünk, Évi aerobikóráit is látogattam. Az elmúlt hónapokban azért volt különösen fontos, hogy velük edzhettem, mert a baba-mama tornán csak ketten voltunk várandósak, a többiek a pici babájukkal érkeztek. Nagyon jó hangulatú órák voltak ezek a körülöttünk gügyögő és rohangáló gyerekekkel. Az ő jelenlétük örömmel és várakozással töltött el, elképzeltem, hogy vajon milyen lesz az én picim. Talán a genetikámnak, talán az előéletemnek köszönhetően végig jól bírtam az edzéseket, a pocakom sem lett óriási. Rengeteget segített ez a közeg, aranyosak voltak a lányok, sok jó tanáccsal láttak el, mindenki biztatott, bátorított.”

Merthogy nemcsak az orvosok próbálták eltántorítani Zsuzsát a babavállalástól, hanem a környezetében is voltak olyan hangok, amelyek óvatosságra intették. 

„Ez egy nagyon nehéz helyzet, mert az ember természetesen önmagának is felteszi a kérdéseket, hogy mi az, ami még jó a gyereknek, mi az, ami vállalható, és mi az, ami már nem. Meddig nemes harc ez az egész küzdelem egy álom megvalósulásáért és mikortól erőlködés vagy felelőtlenség? Hidd el, évekig próbáltam elfogadni a helyzetet. Elfogadni azt, hogy nem lehetek anya, pedig mindennél jobban vágytam rá. Kerestem az olyan nők társaságát, akik nem szülhettek, és jó volt beszélgetni velük. El akartam fogadni, mindent elkövettem annak érdekében, hogy együtt tudjak élni a gondolattal. A tudatos énem kőkeményen dolgozott ezen, de a lelkem folyamatosan háborgott… Akartam, tényleg akartam, de nem tudtam elfogadni” – csuklik el a hangja.

És akkor belevágtak.

Óriási biztatást jelentett számára, hogy egy közeli barátnője két évvel korábban ugyanezt a folyamatot járta végig, 49 évesen adott életet első gyermekének. Csodálatos boldogság költözött a család életébe, pont olyan, amilyenre Zsuzsa is vágyott – és amelyhez már csak egy gyermek hiányzott.

„Kőkemény időszak volt, amíg orvostól-orvosig jártunk. Végignézni a többi pár küzdelmét, átélni a fájdalmukat, és közben benned is ott él a folyamatos gyötrődés és a hiányérzet.

Szinte haragudtam azokra akiknek könnyedén megy, azokra, akik csak úgy potyogtatják a gyerekeket felelőtlenül, és azokra, akik esetleg ki is oltják az újszülött babájuk életét… Mi meg, több ezren küzdünk, időt, energiát nem kímélve, érzelmi összeomlásokat kockáztatva, párkapcsolati kríziseket átélve, a kezelések kellemetlen hatásait vállalva, hogy végre megfoganhasson bennünk egy élet, és ki is tudjuk hordani…”

Sokadik próbálkozásra sikerült megtapadnia az aprócska magzatnak. Az első három hónapban Zsuzsa óvatosabb volt, nem sportolt, vigyázott magára, és nem csak azért, mert az életkorára való tekintettel egyből a veszélyeztetett terhes kategóriába sorolták. A második trimesztertől kezdve azonban visszatért a korábbi életmódjához, sőt a család úgy döntött, hogy – éppen a baba miatt – Budapestről kiköltöznek az agglomerációba. Zsuzsa irányította az ingatlanügyeket, a felújítás és költözés teendőit, tudatosan megőrizte aktivitását, miközben persze vigyázott magára. A kétgenerációs házba velük költöztek, de külön lakásba az 50 éves kismama szülei is, akik amellett, hogy még 80 körül is sok mindenben segítenek az újdonsült szülőknek, a világ legboldogabb nagyszüleinek tekinthetők.

„Most képzeld el, mit élhetnek át?” – lábad könnybe újra a szeme. – „Habár olykor szóvá teszik, hogy fiatalabban többet tudtak volna segíteni, és hogy ennyi idősen óriási változás ez a számukra, de amúgy repesnek a boldogságtól, nagyon sokat jelent nekem az őszinte segítségük ezekben a kezdeti nehéz hónapokban. Csodaként élik meg, ami történt velük, ők már lemondtak róla, azt hitték, hogy már soha nem lehetnek nagyszülők, hiszen én vagyok az egyetlen gyermekük. Aztán mégis a karjukban tarthatják a kis Botondot, ennyi idősen is vállalták, hogy egy somogyi kisvárosból hozzánk költöznek, csak hogy velünk lehessenek.”

Zsuzsa életében tehát nemcsak a gyermeke érkezése jelentett nagy változást, de a család összetétele is átalakult – kibővült –, valamint az új lakhely és annak megteremtése is kemény kihívás elé állította. A munkával egy időre leállt, de mivel nem helyhez kötött a teendője, hamarosan újra vállal feladatokat, persze mértékkel.

Ki akarja élvezni az anyai örömöket, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ő akkor van jól, ha a szellemi és intellektuális igényeit is ki tudja elégíteni.

„Ám első a gyerek, akivel a kezdetektől csodálatosan egymásra hangolódtunk” – folytatja Zsuzsa. „Császárral szültem, igaz, az első három napban alig tudtam mozogni, de azt követően minden nagyszerűen beállt, van tejem, a baba általában – kisebb hasfájásokat leszámítva – nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott, szépen fejlődik, tökéletes közöttünk az összhang. Amíg a kötelességeimet intézem, édesanyám vigyáz rá, aztán megint az övé vagyok. Fontos megemlíteni, hogy amikor a gyerekvállalás ilyen nehézségekkel jár, a nőnek nagyon fontos a férfi támogatása, együttműködése, biztatása, hiszen csak így valósulhat meg az álom. A kisfiam édesapja nagy szeretettel gondoskodik Botiról, öröm nézni, ahogy szereti, és ez a támogatás nekem is nagyon sok erőt ad. Amilyen szépen alakul most minden, olyan harmonikus volt a terhességem is, jól éreztem magam, alig híztam hét-nyolc kilót, és egy hónap alatt – anélkül, hogy törekedtem volna rá – vissza is nyertem a súlyomat, sőt, egy picivel kevesebb vagyok, mint ahogy a terhességemet kezdtem. Hiszem, hogy az ember egy ilyen vállalás során igenis annyi idős, amennyinek érzi magát. Fitt vagyok, életerős és boldog, éreztem és hittem, hogy végig tudom csinálni, és a gyerekprojekt közben is azokat a hangokat hallottam meg magam körül, amelyek ezeket a gondolatokat visszhangozták.” 

Zsuzsa tisztában van azzal, hogy lesz idő, amikor Botond nagymamájának nézik majd, tudja, hogy hetvenévesen nem lesz könnyű egy húszesztendős fiatal felnőttel. Mérlegelt, amikor meghozta párjával a végső döntést. Tudja, hogy lesznek olyanok, akik ítélkeznek majd felette, de van olyan érett és bölcs, hogy ezekkel a hangokkal ne foglalkozzon.

„Aki kritizál és ítélkezik, az nem tudja, hogy min mentem keresztül, nem járta be az én utamat”

– gondolkozik hangosan. „Nem tudja, milyen érzés a negyvenhez közeledve rettegni, hogy lemaradsz a gyerekvállalásról, és negyvenen túl versenyt futni az idővel. Fogalma sincs arról, hogy mit él át egy nő, amíg keresi a párját, miközben fogy az ideje. Nem sejti, hogy milyen kompromisszumokat próbál megkötni, amik aztán kudarcba fulladnak, de űzi-hajtja a vágy, hogy anya lehessen. Ítélkezni könnyű, és tudom, hogy lesz benne részem. De azt is tudom, hogy ennek a kisgyereknek meg kellett születnie, és jó élete lesz. Szeretetben és gondoskodásban élhet, érett, bölcs fejjel lettünk a szülei. Én csodaként élem meg az érkezését, és azon leszek, hogy ez a csoda ragyogja be az egész életét.”

 

Tamás Rita 

A képek Zsuzsa sajátjai.