–

Ma azt ünnepeltük meg, hogy az egyik projektünk megbukott – mesélte telefonon az amerikai barátnőm, Linda, és elhűlve konstatáltam, hogy valóban jól hallottam: kudarcnak örülnek. A Szilícium-völgyet átható új módiról van szó csupán, vagy valóban teret érdemel ebben a sikerorientált világban a bukás kultúrája? Söpörjük a szőnyeg alá jó mélyre a kudarcainkat, és toljunk rá egy méretes fotelt is… vagy érdemes őket a nappali közepére kipakolva górcső alá venni? Mivel mindenképpen ez utóbbi ad teret a fejlődésnek, az innovációnak és a kreatív ötleteknek, ezért én is előhúztam a mélyre csomagolt tabutarsolyomból egy tizenhét évvel ezelőtti kudarcomat.

A húszas éveim derekán egy reklámügynökség lelkes alkalmazottjaként vállaltam egy szeletet az éves prezentációból. Jó tíz percem volt arra, hogy bemutassam, hogyan lehet az ügyfél termékeit a sajtón keresztül minél szélesebb célközönséghez eljuttatni. Heteken át brainstormingolt, alaposan átrágott ötleteket, begyakorolt előadást prezentáltam. A kommunikációs igazgatótól a marketingvezetőn át a termékmenedzsert is felvonultató vezérkar árgus szemekkel és pókerarccal hallgatta a szónoklatomat, amikor az alapos felkészülés ellenére valami egész váratlan történt. Amikor az egyik kommunikációs eszköz, a rádiós játék mechanizmusához értem, egy pillanat leforgása alatt valami sötét lepel hullott az agytekervényeimre. Sem rádiós játék, sem mechanizmus, de még egy árva szó, a helyzetet mentő mondat vagy ötlet sem jutott eszembe, amivel ki tudtam volna magam ráncigálni a kínos helyzetből.

Ott álltam lemeredve, velem szemben a fél vállalat puccparádéban, és a nyomasztóan síri csendbe csak a négyes-hatos villamos körútról beáradó csilingelése lehelt némi életet. Szerencsére egy kollégám észbe kapott, és pár mondatban összefoglalta a nálam blokkot okozó rádiós játékot, majd onnan valahogy visszaszereztem a fonalat. A prezi után mindenki kerülte a tekintetemet (és a párbeszédet velem), én pedig megsemmisülten hagytam el a megbeszélést. A főnököm egy „nem volt olyan ciki” mondattal nyugtatgatott, de nem határozta meg az „olyan” egész pontos mértékét, így a ciki mértékét én lőttem be magamban. A kívülről-belülről táplált, tapintható zavartság napokig körbevett, és ebben a kényelmetlen helyzetben sem én, sem más nem dobta be a „beszéljük meg!” kártyát. A némaságba bugyolált kudarcomat a hétköznapok lassan mélyre nyomták, de a nyilvános szerepléstől való tartózkodásom még egy ideig elkísért.

Sokáig tartottam a hasonló szereplésektől, és évekkel később szántam rá magam, hogy egy tanfolyamon hozzam némileg helyre a léket kapott prezentációs készségemet.

Talán eszembe sem jut ez a sok évvel ezelőtti kudarcom, ha Linda nem említi a megbukott projekt feletti örömünnepet. Így tizenhét év távlatából érettebben, több szakmai- és élettapasztalattal a hátam mögött, most állok neki analizálni az esetet. Íme, a listám arról, hogy – a múlt homályán át – mit tanultam ebből a kudarcomból:

Beszéljünk a kudarcról!

Retrospektív szemszögből ez a gondolat nagyon kikívánkozik a helyzetből, de a kudarc feletti szégyenérzetem elnyomta a megértés iránti vágyat. Hiszen a kudarcokról már közel két évtizede is igen ritkán beszéltünk, és a mai sikerorientált világban, ahol a közösségi médián keresztül ömlenek ránk a boldogra polírozott életek, talán még kevésbé. Pedig, ha elfogadjuk, hogy a sikerhez vezető útnak része a kudarc, és a tanulságait fel lehet használni az úton, akkor a kudarctól való félelem is csökken, ezzel egy jó nagy adagnyi terhet levéve a vállunkról. A közelmúltban egy sikeres amerikai írónő, Monica Byrne azzal hívta fel a figyelmet a kudarcok szőnyeg alá söprésére, hogy „anti-önéletrajzot” állított össze. Excel-táblázatban gyűjtötte össze az elmúlt hat évben tett 566 próbálkozását, amelynek 97 százalékára, azaz 547-re elutasítást kapott kiadóktól, könyvügynököktől, színházaktól. A lista arra emlékezteti, hogy az elutasítás okozta kudarc része a karrierjének.

A kudarctól nem kell félni!

Még ha erre szocializál minket az iskola, a család, a közvetlen közegünk. Az iskolarendszer – na, jó, az enyém a ’80-as–’90-es években – a feleltetésekkel a kudarctól való szorongásra trenírozott, és nem a kockázatvállalásra. Azért sem kell szégyellni a kudarcot, mert aki elbukik, az megpróbálta, nekiveselkedett, kockázatot vállalt. Így tett a mára nagy népszerűségnek örvendő blogger és vállalkozó, Jia Jiang is, aki hatéves kora óta hordozta magában az elutasítástól való félelmet: úgy döntött szembenéz vele, és 100 napon át valami olyasmit kér idegenektől, amire garantált az elutasítás. Első nap 100 dollárt kért egy biztonsági őrtől. Az azonnali nemleges választ, egy érdeklődő, hajszálnyi reményt sugalló „miért is?” kérdés követte, de Jia Jiang riadtan elfutott. A „miért?” azonban ott dolgozott benne, és másnap már ő tette fel ezt a kérdést a gyorsétteremben a megszeppent alkalmazottnak, aki valóban elutasította az ő szándékosan választott, elutasításért könyörgő kérését, hogy mást tegyenek a már elkészült hamburgerébe. S láss csodát, ha nem is kapott új hamburgert, a következő napok egyértelmű visszautasítást rejtő, abszurd helyzeteiben már nem blokkolta őt a félelem: így kapott olimpiai karikává fűzött bagelt, és így ültetett virágot egy ismeretlen hölgy kertjében.

A fejlődés lehetséges 

Igaz, némi időt vett igénybe, hogy szembenézzek a csoport előtti szereplés okozta félelmemmel, de a Toastmasters-tanfolyam életem egy legérdekesebb élménye volt. Kreatív és támogató módon segíti a prezentációs készségek kibontakozását és fejlesztését. Beszédeket mondtam, őszinte és konstruktív visszajelzéseket kaptam, gyakoroltam, mások szereplését elemeztem, és kaptam egy csokornyi eszközt a fenti vészhelyzetek kezelésére. A megnémulós kudarcom magában rejtette a fejlődés lehetőségét, amit jó ideig tologattam, de a végeredmény azt mutatja, hogy megérte.

Ennek a kudarcnak a legfontosabb üzenete számomra mégis az: beszéljünk a kudarcról, foglalkozzunk vele, nézzünk a mélyére, mert csak így válik a javunkra. Úgyhogy most – tizenhét év távlatából – pezsgőt bontok!

Ha kíváncsi vagy, hogyan látja Éva a világot, kattints ide, ha pedig többet olvasnál arról, milyen az élet Kínában, ahol a családjával él, akkor nézd meg Éva Facebook-oldalát.

Trembácz Éva Zsuzsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Jacob Lund