Sorra szűnnek meg a külföldi anyukás, babás csoportok a Facebookon, mert annyira elharapóznak a rasszizmussal kapcsolatos viták, hogy kezelhetetlenné válik az adminisztrátorok számára a béke fenntartása. Nem viccelek, babahordozós, mosható pelusos, Waldorf-szemléletű neveléses csoportokban zajlanak ezek a vérre menő viták, amiktől totál eldobtam az agyam, amikor az első ilyen online csetepatét láttam a témában. És nem arról van szó, hogy valaki egyértelműen nekiáll niggerezni, hanem pont azok kerülnek össztűzbe a POC („People of Colour”, azaz színes bőrűek) közösséggel, akik támogatók próbálnak lenni. Ugyanis nagyon könnyű egy fehér bőrűnek azt mondania, hogy minden ember egyenlő. Mert ehhez képest a hétköznapokban egy színes bőrű embert, ha az Egyesül Államokban igazoltatnak, jobban teszi, ha felemeli mindkét kezét, nehogy „önvédelemből” lelőjék, amikor az irataiért nyúlna. Nekik ez a valóság, az egyenlőség a „white privilage”, vagyis a fehérek kiváltsága. Ez persze újabb és újabb konfliktusokat generál, amit én innen, Magyarországról aligha érek fel ésszel.

De valami szöget ütött a fejembe, amikor legutóbb ezzel a mondattal találkoztam: „Inkább hagyjuk a politikát.” Ugyanis ez nem ilyen egyszerű.

Könnyű annak hagyni a politikát, akit nem érint(het) közvetlenül. 

Nyolcéves voltam, amikor véletlenül ráakadtam a nagymamámnál a Halálgyár című könyvre. Nyugodtan mondhatom, hogy egész életemre hatással volt az élmény, ahogy végignéztem a képeket. Kérdezősködni kezdtem, és bizony válaszokat is kaptam. Ekkor hallottam először Papa történetét, hogyan élte túl Auschwitzot ő és az unokatestvére, és hogyan vált a gyűlölet áldozatává közel harminc ember a családunkból a haláltáborokban. Olyannyira elképzelhetetlen volt ez az egész szörnyűség, hogy újra és újra elmeséltettem a nagymamámmal. Összeállt a kép, hogy amikor Papa már beteg volt, miért a barakkokról kérdezgetett az iskola helyett, és miért volt könnyes a szeme, amikor elmeséltem neki, hogy azt álmodtam: egy csíkos ruhás bácsi a kisfiát megverte egy szelet kenyérért egy hatalmas füstölgő kémény előtt, pedig ekkor még semmiről sem tudtam. 

Nálunk a vasárnapi ebédek állandó témája volt a politika, közösen néztük a híradót, és az újságok is becsben voltak tartva. Valahogy mindig képben voltam a koromnak megfelelő módon, hogy mi zajlik éppen, kit „szeretünk” és kit nem. Egyértelművé vált hamar, milyen nézeteket kerülünk, és milyenekkel szimpatizálunk. Miután arra a bizonyos könyvre rátaláltam, már magamtól is tudtam, hol helyezzem el magunkat a térképen. Sokat beszélgettem a szüleimmel a témáról, de mégiscsak gyerek voltam. Hiába tettek meg mindent, hogy biztonságban érezzem magam, a tény, hogy ez az iszonyat megtörtént, sőt, a családunk is érintett, valahogy egy állandó félelemérzetet növesztett bennem. Érzékenyebb lettem, már-már paranoiás. Rettegni kezdtem, hogy megismétlődhet. Hiszen nem sokat változott a világ. Nem messze tőlünk, és nem is régen a világ szeme láttára tömegével irtották az embereket a Balkánon, ahogy Ruandában is, pusztán származási alapon. Mindannyian tudunk a koncentrációs táborokról Észak-Koreában... és mégis, minden mehet tovább.

Láttam én, és látom most is, hogy a gyűlölet erősebb mindennél, még ha a szeretet állítólag erősebb is, a gyűlölet hangosabb. Gyűlölni egyszerűbb. Gyorsabb.

Nagyon könnyű azt mondani, hogy „hagyjuk a politikát”, ha soha nem tapasztaltad meg, milyen az, amikor az életed múlik azon, kik és hogyan döntenek a sorsod felől. Manapság pedig úgy érzem, engem nem képviselnek. Zsidó származásúként, anyaként, nőként... én egy strigulát sem érek talán. („Nőügyekkel amúgy sem foglalkozunk”, ugye...) Egy korlátozott érzékenységű detektor ballibsiként elkönyvel, és onnantól mehetek a levesbe. Hacsak nem állok be a sorba, és nem éljenzek. Vagy hallgatok. 

A minap a kezembe került egy bulvár hetilap, amiben egy ismert színész (ex?)házaspár gyerekéről azt írták, hogy tönkreteheti a szülei karrierjét, amiért aktívan kiáll a politikai nézetei mellett, amelyek történetesen kormányellenesek. Nem is akartam elhinni, hogy ez egy bulvárlapban, nyomtatásban megjelent, miszerint ha valaki nyíltan kormányellenes, az bárkinek, aki a környezetében van, rossz hatással lehet a karrierjére. Ez most nem is az aktuális kormányról szól, hanem az elvről, ami egy akármikori, mindenkori hatalom esetében is rettenetes és sötét időket idéz.

Nőket ütnek meg, cibálnak le a földre, mert más politikai nézeteket vallanak, gyereket ríkatnak meg, mert az apát és őt lemigránsozzák a buszon, nyílt gyűlöletkampány folyhat(ott) óriásplakátok formájában, de azért csak „hagyjuk a politikát”.

Persze akkor sem jobb a helyzet, ha külföldre kitekintek. Többször láttam anyukás csoportokban, hogy rajtam kívül más anyáknak is visszatérő rémálma, hogy háború van, a gyerek sír, és nem tudnak emiatt bujdokolni, mert mindenhol megtalálják őket...

Én pedig itt állok családanyaként, és azon gondolkodom, hogyan tovább, milyen csomagot adjunk át a gyerekünknek. Hogyan ne éljen félelemben, de legyen mégis jól tájékozott? A saját félelmeimmel nekem kell szembenéznem, nem adhatom át neki. Én például túl hamar találtam rá arra a könyvre, túl hamar vesztettem el az „ártatlanságom”. Viszont legalább volt időm kinőni a rettegésből, mára egyfajta harciassággá nőtte ki magát a félelem.

Én hinni akarok a változásban, nem fogadom el, hogy nincs befolyásunk arra, ha a dolgok szarul mennek.

Ez olyan, mint a mosható pelenka. Rengetegen hülyéztek le, hogy mit szívatom magam, ettől még a világot ellepi a szemét. De én büszke vagyok arra is, hogy lehetek egy csepp a tengerben, és általam sokan mások is áttértek a mosható pelusra, így együtt már egy pocsolyát alkotunk. Egy gyerek a szobatisztaságig kábé másfél tonna pelenkaszemetet termel, ami veszélyes hulladéknak minősül. 200-500 év között van az elbomlási ideje ennek a szeméthalomnak. Körülbelül húsz emberről tudok, akit közvetve-közvetlenül én „térítettem” át, és nem vagyok egy matekzseni, de azért azt hiszem, ez már egy olyan mennyiségű szemétmínusz, ami több mint a semmi, igenis számít, a Föld szerintem örül neki.

Ugyanígy vagyok a politikával, közélettel, hogy igenis tudok olyanról, akit észérvekkel sikerült a gyűlölettől a szeretet felé fordítani. Ez az út tele van csalódással és fájdalommal, de lesz, ami lesz, akkor sem fogom azt tanítani a gyerekemnek, hogy hajtsa le a fejét, örüljön, hogy él, és csendben feleljen meg az elvárásoknak. Álljon ki magáért, de másokért is. Nem dughatja homokba a fejét, „minden mindegy” alapon, mert nem mindegy. Nemcsak leéljük az életünket, hanem felelősek is vagyunk érte.

Szóval nem, nem mindenki egyenlő. Nincs egyenlőség. És igen, a politikusok hazudnak, de legalább mi ne tegyük ezt, ne áltassuk magunkat azzal, hogy a politika nem lehet az életünkre hatással, mert ebből születnek a történelemkönyvek sötét fejezetei.
És megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy a gyerekem már egy olyan fejezet szereplője legyen, amelyben felülkerekedett a szeméthalmon a szeretet. 

Szabó Anna Eszter