–

... de most mégsem róluk fogok írni. Hanem a gyereknevelés kiváló elméleti szakembereiről. Arról, hogy milyen állati bosszantó, amikor a bolti pénztárostól a postán várakozó nyugdíjas nénikén keresztül az árokparton lebzselő tinédzserekig bezárólag mindenki, de a világon mindenki tudja, mi a helyes szülői magatartás.

Valószínűleg még a panelből kigurult csüngő hasú, mangalicává hizlalt tacskónak is van véleménye arról, hogy is kéne utódunkat a helyes úton tartani, és csakis azért nem ugat bele, mert sípol a tüdeje a sok lépcsőzéstől.

Személyes kedvenceim egyébként azok, akiknek nincs gyerekük. Ők például mindenkinél sokkal jobban tudják, hogyan kell ezt csinálni. Sőt! Ők nemcsak a gyereknevelésben járatosak, hanem tudják azt is, hogyan kell szülni (főleg, ha férfiak), szoptatni (főleg, ha férfiak), pontosan tisztában vannak vele, hogy fel kell-e venni a síró gyereket vagy sem, hogyan kell reagálni a hisztire, az ellenkezésre, és úgy általában mindent tudnak, ami a gyerek létrehozatalával, életben tartásával és a szülői példamutatással kapcsolatos.

Természetesen nem gondolom, hogy a szabad véleménynyilvánításnak gátat kellene szabni, és még azt sem, hogy csak nyolcgyerekes anyáknak és apáknak lehet véleményük a gyereknevelésről. Ettől függetlenül kinyílik a bicska a zsebemben a megmondóemberektől, akik csak azért, mert láttak már életükben gyereket, esetleg egy-egy órát el is töltöttek egy „ilyen” társaságában, máris mindenkinél szakavatottabbnak tartják magukat a témában, és attól sem riadnak vissza, hogy szaktudásukat selyempapírba csomagolva, aranymasnival átkötve ingyen és bérmentve a gondok alatt meggörbült szülő hátára pakolják. Azoktól, akik úgy érzik, akkor csinálják a legjobban, ha személyes és akut közbeavatkozásukkal tesznek rendet a szülői fejekben.

A gyereknevelés ilyen kéretlen apostolainak fajtái:

1. A face to face
Nem lacafacázik, szemtől szembe a pofádba vágja, hogyan legyél jó anya/apa. Vagy: hogyan reagálj az adott helyzetben. És – teszem föl a kérdést –, hogy vajon a szülő, akinek a gyereke éppen taknyát-nyálát összefolyatva visít a bevásárlókosárban a legújabb görkoris Szindiért, minek örülne jobban, mint a mögötte álló nénike lágy szeretetétől átitatott, „vegye csak meg ennek az arany, pici, bogárkának” javaslatának? A kérdés költői, természetesen tudom, minek örülne legjobban… mondjuk, egy szekercének, amivel finoman homlokon legyintheti a kéretlen tanácsosztogatót.

2. A gyerekkel üzenő
Kérd meg anyát, hogy…  Mondd meg anyának, hogy… Ő tulajdonképpen a gyáva, aki igggazán nem akar beleszólni, de tényleg, épp csak megjegyzi. Nem is neked, hiszen nem akar ő téged terhelni. Hanem a fogatlan, még beszélni nem tudó utódodnak. Igen, igen, őt biztatja arra, hogy mondja meg neked azt, amit ő gondol. Az üzenő nemcsak veled aljas tehát, hanem a gyerekeddel is, hiszen olyanra ösztökél valakit, amire az fizikailag képtelen, minimum nem szép. Hányszor hallottam már: 

„Mondd meg anyának, hogy kipottyant a cumi a szádból! Mondd meg anyának, hozzon legközelebb egy kicsit korábban.”

Én meg ilyenkor legszívesebben odamennék a gügyögőhöz, elkapnám az inggallérját (akkor is, ha nincs neki), megráznám, és két centiről az arcába suttognám – de olyan éllel, hogy az felhasítsa az arcának a felső hámrétegét – hogy ha akarsz valamit, mondd meg neki te! Persze nem teszek ilyet, mert a hozzám hasonló szelíd teremtések nem hasogatják szópengékkel idegenek arcát, csak tekintetük villámaival igyekeznek agyoncsapatni ott helyben.

3. A múltat felemlegető és példálózó
Bezzeg a mi időnkben! Vagy: bezzeg az én gyerekem, az én unokám stb. kezdetű mondatokat többnyire azok engedik meg maguknak, akiknek emlékeit kifakították az évek, vagy azok, akik hobbiszinten szeretnek máshogy emlékezni a történtekre, mint ahogy az a valóságban megtörtént. Hányszor hallottam én már, hogy ő aztán soha nem kiabált rá a gyerekére, soha nem veszítette el a türelmét olyan szülőtől, akiben a gyilkolási hajlam lángja akkorát lobbant annak idején, hogy még az én szempillám is megperzselődött, pedig csak szemtanúja voltam egy pohár kakaó kiöntését követő retorziónak.

4. Képzelt gyerek képzelt szülője
Hát, talán őt darálnám be a legkevesebb bűntudattal. Őt, aki elképzeli, hogy van gyereke, és azt is elképzeli, hogy ő lenne a világ leglazább, legérzékenyebb, legmegértőbb, legkreatívabb, legrugalmasabb, legjófejebb, legmegértőbb szülője. De nincs neki. És nem állítom, hogy azért nincs, mert még a felnőttek is elkerülik, így a párosodásra végképp semmi esélye, holott nem ritkán ez az összefüggés is fennáll, csupán azt jelzem a tőlem elvárható legnagyobb finomsággal, hogy képzelt gyerek képzelt szülőjének lenni a világ legkönnyebb dolga. Ugyanis elképzelni azt, hogy fáradt vagy, azt, hogy türelmetlen, azt, hogy a gyerek végighányja magát tokától bokáig meg téged is, elképzelni, hogy valaki mindennap ott van, akkor is, ha akarod, és akkor is, ha semmi kedved hozzá, korántsem ugyanaz, mint tapasztalni. Íííígy, azoknak, akik azt sejtik magukról, hogy kiváló szülők lennének, hiszen egy-egy óráig kiválóan elvannak a rokongyerekkel, azt javasolnám, hogy…

Na, jó. Semmit.

Elvégre még közel van a karácsony, még itt áll mellettem a karácsonyfa, és nem szeretném, ha miattam dobná le magáról a tüskéit. De csak ezért… csakis ezért.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/