–

Nincs ezen mit szépíteni. Egyszerűen azt mondom, tessék a zebrától óvakodni, minél messzebb elkerülni, vagy ha ez nem megy, akkor ötször körülnézni, aztán iszkolni át, amilyen gyorsan csak lehet, ha kedves az életed!

A legdurvább a lámpás átkelő, ott teljesen gyanútlan az ember. Inkább ne a kijelölt úton járj, akkor legalább nem lankad a figyelmed, eleve felkészülsz, hogy valami baj is érhet. Az életed így is, úgy is kockára teszed. A legrosszabbul a gyerekek, gyerekes szülők, betegek és az öregek járnak, akik még vagy már nem elég éberek, nem elég fürgék a rohadt életbe, totyognak át, szerencsétlenkednek, ne adj' isten még kihasználják a rendelkezésükre álló időt, azt a bő harminc másodpercet, amelyet a zöld lámpa engedélyez ahhoz, hogy megtehessék az utat az élet két partja között.

De ez is csak akkor sikerülhet, ha pontosan akkor elindulnak, amikor a lámpa zöld lesz, és aztán kellőképp szaporázzák a lépteiket. Veszett ügy az egész, ha pár másodperccel később startolnak, akár el se induljanak, ha csak nem akarnak fékeveszett dudálást, netalán rájuk guruló autókat provokálni a bosszantó ostobaságukkal. Hiszen a jelenlétük már így is nagyon, de nagyon terhes mindenkinek!

Ám még akkor sem biztos, hogy élve megúszod, ha elég gyors vagy. Mert sose lehet tudni, nem bukkan-e fel egy biciklista, aki úgy gondolja, a KRESZ rá nem vonatkozik – csak akkor, ha ő az áldozat –, hiszen ő tulajdonképpen nem jármű, félig-meddig gyalogos, akinek joga van a zebrára merőlegesen, vagyis az autóúton haladva áthajtani két babakocsi, három tíz év alatti kisgyerek és két anyuka között.

Persze olyankor minden biciklista tudja, mik a szabályok, amikor őket éri baleset, jegyzem meg zárójelben, mint ahogy felteszem: az autóban ülők is voltak már gyalogosok. Miért van az, hogy sokan – tisztelet a kivételnek – elfeledkeznek mindarról a rosszról, ami egy másik szerepben éri őket?

Mert – ne legyenek illúzióink – ezek mind mi vagyunk, egyszer autóban, máskor biciklin, harmadszor gyalogosan. Jó lenne az empátiát nemcsak elvárni, hanem mások iránt is gyakorolni!

Persze, akinek nem inge, ne vegye... Egy azonban tény: szinte minden évben halnak meg a zebrán emberek, halljuk is a hírekben megdöbbenve, arról viszont nem tudunk, hányan kerülnek nap mint nap veszélyes helyzetbe.

És akkor még nem beszéltünk az autósokról, akik egész egyszerűen áthajtanak a piroson, kikanyarodnak egy mellékutcából, mintha a lámpa rájuk nem vonatkozna, vagy simán úgy gondolják, ha sárgáról pirosra vált a jelző, akkor még belefér, hogy öt másodperccel később a gyalogosok közé hajtsanak, hiszen a szerencsétlenek még úgyis az út szélén vannak, még van egy lépés köztük és a kocsi között, ami a haláltól elválasztja őket. Az pedig már legyen mindenkinek a saját problémája, gondolják talán, hogy eléggé figyeltek-e, vissza tudták-e még húzni a lábukat, vagy esetleg túl kicsik, akik elengedve a szülő kezét a kerekek alá rohannak, vagy túl idősek, és már nem tudnak olyan gyorsan reagálni.

Hát minek kell az ilyennek egyáltalán utcára menni, nem igaz? Egyébként meg a gyalogosnak úgysincs dudája, maximum torka szakadtából tud az elsuhanó autó után üvölteni, az meg, ugyebár, tök mindegy, az illető csak magából csinál hülyét.

Szóval ennyi.

Tovább nem is ragozom, hanem azt mondom, annak a kórháznak van igaza, amelyiknek a főbejárata előtt egy négysávos út fekszik, és ahova elfelejtettek zebrát festeni. (A helyi önkormányzat egy sarokra van egyébként a nevezett intézménytől, de úgy látszik, ez nem tűnt fel senkinek, ők biztosan nem szoktak gyalog közlekedni). A kórház előtt tehát az utcán nem lehet parkolni, csak a másik oldalon, ami, ugyebár elég bajos, ha, mondjuk, beteg az ember, bár ki tudja, lehet, hogy ide csak egészségesek szoktak járni.

A gyógykezelés helyszínének megközelítése így háromféleképpen lehetséges. Vagy betegen, öregen, várandósan, satöbbi, elgyalogolsz a legközelebbi, kábé száz méterre lévő zebráig, majd ugyanezt a távot megteszed a másik oldalon is a főbejáratig, és folytatod a bóklászást bent az intézmény területén, vagy behajtasz rögtön a kórház kertjébe óránként ötszáz forintért, vagy esetleg, ha mégsem érzed magad olyan betegnek, öregnek, elesettnek, várandósnak... és szeretnéd az életedet kockáztatni, átrohansz a négysávos úton, keresztül-kasul autókon, buszon, villamoson, és ha szerencséd van, és tényleg nem vagy túl öreg, beteg, várandós, satöbbi, akkor még célba is érsz. Ha meg peched volt, a kórházban jó esetben majd ellátnak. Persze csak akkor, ha lesz rá kellő személyzet, gyógyszer, satöbbi, de ez már egy másik sztori.

Hidas Judit