Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
„Amiről viszont végtelenül kevés szó esik, és ami szülőként nekem a legnagyobb szorongást okozza, az az ADHD-s gyerekeink felnőttkora. Vajon felnőttként hogyan fogják élni a hétköznapokat, fognak-e tudni tartós kapcsolatokat működtetni, hosszú távon elhelyezkedni egy munkahelyen, és nem csapongani?”
„Amint az agyamnak volt egy kis szabad tere arra, hogy ábrándozzon, rögtön jött a sötétség” – írja olvasónk, Milán, aki hiába volt többszörösen veszélyeztetett, sokáig nem kapott profi segítséget. Az egészségügyi rendszerből való kiábrándulása pedig szó szerint életveszélyes lett.
Az igazi szeretet soha nem bánt. A szeretetnek nem szabad fájnia. És a szeretet nincs feltételhez kötve.
Így hat a későbbi párkapcsolatokra egy gyerekkori szexuális erőszak traumája. Magdi története:
Az alábbi olvasói írás csodálatosan bizonyítja, hogy – kemény munkával, de – igenis van esély a kezdetektől rideg szülői viszony okozta sérüléseket begyógyítani.
„Az én anyukám egészségügyi dolgozó egy egészségesrendelésen. Ahová mindennemű figyelmeztetés ellenére naponta viszik a szülők és nagyszülők a betegség vagy iskolai, óvodai karantén miatt otthon tartott gyermekeiket. A bejelentkezésnél ezt persze letagadják, általában a gyermek az, aki elkottyintja foglalkozás közben, hogy oviba, suliba nem mentem ám, mert… de Kati nénihez eljöttünk.” Olvasónk írása, aki retteg az édesanyja egészségéért:
„Mostanra majdnem teljesen elsüllyedt az árbóc is. A derekamig ér a hideg víz, a nap lassan lemegy. Nincs más hátra, úsznom kell.”
Nem „démoni” és pláne nem „sátáni”. Hogyan viselkedj egy epilepsziás beteggel, mit tegyél kis vagy nagy roham esetén, mitől lesz valaki epilepsziás, milyen kezelési módjai vannak, és ki lehet-e nőni? Egy érintett lány gondolatai.