Gyermekotthonban dolgozó olvasónk ezúttal egy olyan kislányról mesél, akit elküldtek az iskolából, és a saját családja sem látta szívesen, így egyre lejjebb csúszott.

Nagy adománya az életnek, hogy az ember nem tudja, mi vár rá. Sok mindent képesek vagyunk így kibírni, mindig azt gondolva, hogy ennél már nem lehet nehezebb.

„Elfáradtam. Békességre vágyom. Teljességre. Nem akarok többé haragudni. Most lélekben megölelem, megcsókolom az arcukat, és elengedem mindannyiukat, akik olyan sokat bántottak engem. Az élőket is, nem csak a holtakat.” Transzgenerációs traumák, amiket csak azzal lehet feloldani, ha az ember megtalálja a szívében a megbocsátást. Olvasónk vallomása.

„Eljött a nagy nap: ki kellett költöznie az otthonból. Zsákokba pakolta a ruháit, nagy fekete szemeteszsákokba, és a szoba sarkába állította őket. Kérte, hogy a cuccai hadd maradhassanak még egy napot, kocsival érte fognak jönni. Aztán nem jöttek. Hírünk sem volt Ádámról. Eltelt két hét, és az otthonban az a hír járta, hogy a közelben lévő parkban alszik egy padon.”

A várva várt telefon, a találkozás az örökbe adó szülőkkel, akiknek még hat hetük van meggondolni magukat, majd a kisfiú, Ábel megpillantása a koraszülöttosztályon. Még két hónapig nem kellett volna megszületnie, mégis van egy pár, amelyik 12 éve rá vár.

„Vajon hányan vannak még így ezzel? Hányan mernek el feljelentést tenni, és hányszor nem történik semmi? Meddig fogják az ilyen eseteket hagyni? Amíg el nem fajul a dolog?” – teszi fel a kérdést olvasónk, akinek volt párja képtelen elfogadni a kapcsolat végét, és ezt folyamatosan érezteti is vele.

Ha már nem szeretnétek több gyereket, de van még a korábbi lombikprogramból két megtermékenyített petesejtetek… akkor azzal vajon mi a teendő? Olvassátok el egy érintett édesapa gondolatait e nehéz kérdésben.

Merhet az ember hinni? – kérdezi olvasónk.