„Azonnali hatállyal, manipulatívan kikényszerített közös megegyezés”
Vajon miért kell megalázni azt, aki hosszú éveken keresztül húzta nagy lendülettel a cég szekerét? Miért nem lehet az elbocsátást humánusan csinálni?
Mindenkinek van egy története. Legalább egy, ami van annyira érdekes, hogy mások is szívesen meghallgatják. Vagy azért, mert van benne valami különleges, vagy épp ellenkezőleg, azért, mert olyan átkozottul jellemző sokunkra. Lehet, hogy tanulságos, lehet, hogy inspiráló, felháborító, izgalmas, vagy egyszerűen csak vicces. Ez itt a te oldalad, oszd meg velünk és a világgal a te történetedet!
Ha az alábbi gombra kattintasz, egy űrlapot találsz, ahol a neved és email címed megadása után rögtön be is írhatod a sztorit, ami velünk is megtörténhet.
Ui. Noha nagyon igyekszünk, de sajnos nem tudjuk megígérni, hogy mindent és azonnal közlünk. Az olvasószerkesztés jogát pedig fenntartjuk. Köszönjük a megértéseteket.
Vajon miért kell megalázni azt, aki hosszú éveken keresztül húzta nagy lendülettel a cég szekerét? Miért nem lehet az elbocsátást humánusan csinálni?
Vannak, akik megszólják az az anyát, aki – bár van teje –, nem szoptat. És fogalmuk sincs közben, mennyi kín, vívódás előzte meg a döntést esetleg, és miféle rémtörténet húzódhat meg a háttérben:
Egy kislány, akit a kórházban hagytak a vér szerinti szülei. Aki két hónappal korábban született, mert az apja verte az anyját. Egy történet, amelynek nagyon nehéz feldolgozni az elejét.
Miért kell bujkálni, hazudozni? Nem lehetne egyszerűen tiszta vizet önteni a pohárba?
„Jó érzés, hogy hasznos harcos vagyok” – meséli Moravcsik Andrea, akit 52 éves korában diagnosztizáltak Parkinson-kórral. Jó darabig magába roskadt a betegsége miatt, de aztán kihúzta magát a depresszióból, és ma már boksszal erősíti a testét-lelkét, miközben azon dolgozik, hogy a sorstársain is segíteni tudjon.
Olvasónk azt meséli el, imádott munkahelyén hogyan csinálta ki módszeresen egy kollégája. Ha van hasonló történeted, írd meg kommentben!
Egy zarándoklat és a zsigeri felismerés a fájdalom és az egyedüllét hatására: meg lehet törni a transzgenerációs átkot, képessé válhat az ember szeretni önmagát, akkor is, ha az anyja nem (jól) szerette.
A szülés utáni inkontinenciáról még ma is kevesen mernek beszélni. Szégyellik a kellemetlen tüneteket, pedig a rendszer szégyene, nem az övék, hogy nemigen kapnak hatékony segítséget a nők ebben a helyzetben, és sok kellemetlen, megalázó szituációba keverednek miatta. Olvasónk megrendítő története: