–

Megcsörrent a telefonom, a testvérem hívott Németországból, hogy a csomó, amit a mellében talált, nem egy begyulladt tejmirigy, hanem egy rákos elváltozás. Anna akkor volt 32 éves. Kétgyermekes, boldog családanya. Három hónappal a diagnózis előtt adott életet a kislányának.

Ekkor még elhittem, hogy az emberi akarat mindent legyőzhet, és ha hisz benne, és beleteszi minden energiáját, akkor pár év múlva csak mint egy rossz álomra gondolunk majd erre a történetre. 

Nem így lett.

Vizsgálatok, majd kezelések sora következett. Az önsajnálat jelét sem lehetett látni rajta, úgy élte az életét, ahogyan azelőtt. Azt, hogy kihullott a haja, vagy hogy hányt, vérzett az ínye a kezelések miatt, a legkisebb árnak tekintette a gyógyulásáért cserébe.

Tudta, hogy még feladata van, és fel kell nevelnie két gyereket.

Fél év kemoterápia, és két hónap sugárkezelés után kiderült, hogy a kezelések nem segítenek. A daganat nőtt, sőt áttétet képzett a májában és a gerincén. Az orvosok másfél évet jósoltak neki, és egyesen a szemébe mondták, hogy bár továbbra is harcolnak a betegség ellen, de erre a típusú mellrákra nem létezik gyógymód, és szinte biztos, hogy belehal. 

Míg a betegség első felében abban a hitben tudott élni, mintha egészséges lenne, és mintha nem lenne megbélyegezve az élete, addig az ez után következő időben már szembe kellett néznie azzal, hogy ebbe tényleg belehalhat. Hogy már soha nem lesz olyan, mint amilyen volt. Hihetetlen lelki erővel minden reggel felkelt, és úgy viselkedett a két gyermekével, hogy ők ne érezzenek ebből az egészből semmit, addig a pontig, amíg egyszer csak elkezdte elhagyni az ereje. 

Ekkor utaztam ki hozzá Németországba. Bár a családunk minden tagja nagyon sokat segített neki, de a folyamatos ingázás már nem volt megoldás számára. Állandó segítségre, támaszra volt szüksége.

Úgy éreztem, át kell vennem a terheiből, mert egyedül már nem tudja őket cipelni.

Életem legrettenetesebb és egyben legszebb három hónapja következett. Fojtogató érzés volt látni, ahogyan napról napra elhagyja őt az ereje. Ezt a fiatal, csinos, életerős nőt… a nővéremet. Rettenetesen nehéz volt erősnek mutatni magam, hitet adni neki és persze magamnak minden naphoz, miközben felemésztett a félelem. Azonban az én szenvedésem eltörpül mindazok mellett, amiket ő átélt.

Bizakodva vágtunk bele az újabb és újabb kezelésekbe. Én valójában soha nem hittem el, hogy ő ebbe belehalhat. Rettenetesen féltem tőle, igen. De mindig volt egy újabb gyógyszer, egy kezelés, ami vitt, hajtott tovább ebben a reménytelen harcban. Tudom, hogy ő sem adta fel soha, az utolsó lélegzetvételével is az életért, a gyerekeiért küzdött. Miközben újabb áttétek keletkeztek, a remény a gyógyulásért egyre halványabb lett.

Már nem a teljes felépülésben reménykedtünk, csak abban, hogy az isten, a sors, az élet, a rák, nevezzük akárhogy, ad még időt nekünk. Ad még néhány évet Annának. 

Elérkezett a december, ajándékot vásároltunk a gyerekeknek, amikor rosszul lett. Ezután kórházba került, mostanra egyértelmű jelei voltak annak, hogy a betegség eluralkodott az egész testén. Nehezen lélegzett, és nem bírt többé felállni. Mások szemében nevetségesnek tűnhet, de én még mindig bíztam. Azt gondoltam, igen, most nagyon rossz állapotban van, de még mindig kapja a kezelést, jó kezekben van, segítenek rajta, még ha sok időbe telik, akkor is helyre jön! 

Hazamentünk, de csak karácsonyra. Együtt tölthettük az utolsó karácsonyunkat, szeretetben, békében, hatalmas félelemmel a szívünkben. 

Karácsony után mentő jött Annáért és értem, visszamentünk a kórházba, hogy kaphasson még egy kezelést. Innen már nem térhetett haza. 2016. december 31-én 19 óra 12 perckor örökre elaludt, és én foghattam a kezét. 

Mindenkinek azt kívánom, hogy így mehessen el, ahogyan ő, a szerettei körében. Abban a tudatban, hogy ő mindent megtett azért, hogy élhessen, de van olyan, amikor nem mi írjuk a történetünket, mert a miénk biztosan nem így végződött volna. 

Az ő halála olyan lecke volt az élettől, amit nagyon sokáig nem tudtam elfogadni. Az egész világot gyűlöltem azért, ami történt. 

Gyűlöltem azokat, akiknek megadatik, hogy láthatják felnőni a gyerekeiket, gyűlöltem az utcán sétáló idős embereket, mert szép kort élhetnek meg, gyűlöltem azokat, akik a huszadrangú problémáikkal küszködnek és még sorolhatnám. Számtalan negatív érzést váltott ki belőlem ez a dolog, amitől igazából nem lettem jobb ember. 

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy minden okkal történik, és az élet valamit tanítani akar nekünk. Megtanította, hogy ha egészséges vagyok, akkor valójában nincsenek problémáim. Ami talán ennél is nagyobb tanulsága a történteknek, az, amit egy pszichológus fogalmazott meg nekem a hospice-részlegen, egy nappal Anna halála előtt. Kitört belőlem a düh, a tehetetlenség, és sírni kezdtem. Mire ő megfogta a kezem, és azt mondta: „Mindent megtett, mert a legértékesebb, amit adhatunk azoknak, akiket szeretünk, a saját időnk.”

Dóra

Kiemelt képünk illusztráció