–

Ülünk egymással szemben egy budai étteremben a ráksaláta fölött. Hosszan néz rám azokkal a szikrázó kék szemekkel, amiktől életem egy szakaszában minden porcikám izzott, és a lélegzetem oly sokszor elakadt. Aztán ezek a kék szemek hirtelen megtelnek könnyel. Ahogy nézem őt, az én szemem is bepárásodik.

Átnyúlok az asztal fölött, megfogom a kezét, ő megszorítja az enyémet, és néhány másodpercig így maradunk – könnyes szemmel egymásba merülve – kéz a kézben. Megérkezik a pincér az asztalhoz, mi halványan egymásra mosolygunk, és próbálunk nagy érzelmek nélkül beszélgetni egymással valamiről, bármiről.

A találkozás a lényeg, az együttes élmény, a mosolygós üdvözlő ölelés, a könnyes szemek, a viszontlátás boldogsága. A témák, amiket érintünk, a sztorik, amiket egymásnak mesélünk, a kaja, amit eszünk mind nem számít, csak az, hogy ezt együtt meg tudjuk tenni a mi múltunkkal. Igazi boldogság minden alkalom.

Tíz éve „találkoztunk” egy csetszobában, ahol az ember arctalanul kibeszélheti az összes fájdalmát, a hanyatló házasságát, a végtelen magányát, a némaságban múló éveket, a kimúlt intimitást. Én legalábbis ezt tettem, meséltem és ő „hallgatta”, ezzel párhuzamosan én is megismertem az élete történetét, a gyerekkorát, a házasságát, a félelmeit és a vágyait.

Hosszú hónapokig cseteltünk egymással mindennap, órákon keresztül az internet adta anonimitást élvezve. Öt hónap szoros, napi szintű virtuális kapcsolat után találkoztunk először, elhatároztuk, hogy együtt ebédelünk. Tele szorongással indultam el a megbeszélt találkahelyre, férjnél voltam, gyerekeim voltak, és tisztában voltam vele, hogy nála pontosan ugyanez a helyzet. Mégsem tudtam nem elmenni, élveztem, hogy valakit érdekel, ki vagyok, valaki őszintén megkérdezi tőlem minden reggel, hosszú hónapok óta, hogy vagyok, mit ettem, mire gondolok, milyen zenét hallgatok.

Új élmény volt, egy házasság romjain éltem, ahol annak ellenére, hogy elmentem a falig, és mindent megtettem, ami lehetséges volt, a férjemet már egyáltalán nem érdekeltem.

Évek óta nem léteztem nőként.

És egyszer csak minden megváltozott, szárnyaltam az új élménytől, attól, hogy valaki figyel rám, újra mosolyogtam, sportolni kezdtem, boldog voltam, pedig még akkor nem is ismertem Andrást személyesen.

Rendkívül zavartan érkeztem meg a találkozóra, de ez nem tartott sokáig. Ismertük egymást, addigra szinte mindent tudtunk egymásról, olyan dolgokat is, amiket senki más.

Sétáltunk, beszélgettünk, ebédeltünk, és tudtam, éreztem, hogy közünk van egymáshoz. Egyszer csak felém fordult és megcsókolt. Ezzel a csókkal indult életemnek az a két és fél éves időszaka, ami mindent felülírt, amit addig gondoltam a világról, erkölcsről, hűségről, fogadalmakról.

Beleszerettem Andrásba, talán még azelőtt, hogy láttam volna.

Szerelmes voltam menthetetlenül valaki másnak a férjébe, egy háromgyerekes édesapába. Új nő született bennem, életemben először igazi lángoló szenvedéllyel szeretett valaki, rajongással nézett rám, akart engem, bárhogy, mindenhogy.

És én imádtam őt… mindenét, az eszét, a testét, a hangját, az illatát. Időt csaltunk el a családunktól, a gyerekeinktől, hogy együtt lehessünk, hogy annyit lophassunk a másikból amennyit csak lehet, amennyi kitart a következő randevúig. Külföldre szöktünk hétvégére, várost néztünk, jókat ettünk, operába mentünk, eldugott réten piknikeztünk, megosztottuk egymással a kedvenc könyveinket, verseinket (azóta én is rajongok a „Hajnali részegség”-ért és a Logodi utcáért), és törekedtünk rá, hogy megadjuk a másiknak mindazt, amire olyan nagyon vágyik.

Féktelen vad szenvedély kötött össze minket, ami átlépett minden addig ismert határt. Aztán András úgy érezte, hogy nem megy ez így tovább, és borított otthon, elmondott mindent, azt gondolta, hogy menedzselni tudja majd a gyerekeket, az elhagyott feleségét, a mi közös életünket, nekem pedig ugyanezt kellett volna tennem a saját házasságommal és a saját gyerekeimmel.

Ahogy azonban napvilágra került a kapcsolatunk, megszűnt az a szenvedélyes boldogság, amiben mi ketten lebegtünk, és beindult a problémagyár, amivel megpróbáltunk megbirkózni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Megszaporodtak a gondok, nőtt a lelkiismeret-furdalás, ami miatt mindketten máshogyan kompenzáltunk a családunk felé, és egyre türelmetlenebbek voltunk egymással.

Az önfeledt szerelem helyére sírásig fajuló viták, balhék, kritikus helyzetek kerültek, vágni lehetett a feszültséget.

Két és fél év után, egy októberi este egyértelművé vált, hogy a világ legnagyobb szerelme sem elég ahhoz, hogy mi ketten közös jövőt, közös életet tudjunk kialakítani.

Nem éreztem magam hibásnak azért, mert szerettem, nem éreztem úgy, hogy a dühe, a családja „elvesztése” a feje tetejére álló élete ok lehet arra, hogy bántson engem. Egyszer ütött meg, akkor eljöttem… örökre.

Mindent megpróbált, hogy ezt a tettét jóvá tegye, évekig nem adta fel. Én ellenálltam. Minden létező módon bocsánatot kért, és próbált a kedvemben járni, én pedig úgy tettem, mint aki erről tudomást sem vesz, pedig minden frissen érkező bocsánatkérő virágcsokornál a szívem szakadt meg. Azt gondoltam, hogy ennyi feszültséggel, ennyi indulattal, ilyen rendkívül súlyos lelkiismereti problémával én képtelen leszek együtt élni, pedig még akkor is rajongással szerettem őt. Azután a szörnyű októberi nap után évekig jártam pszichoterápiára, hogy a helyére kerüljenek bennem a dolgok, hogy ne haragudjak rá, és ne haragudjak magamra, hogy ne életem kudarcának tekintsem a szerelmem elvesztését. Hogy el tudjam fogadni ezt a veszteséget, újra mosolyogjak, ne sirassam magam, magunk.

Nyolc évvel a – kapcsolatunk számára – végzetes este után felvettem Andrással a kapcsolatot, „stílusosan” az interneten keresztül.

Szerettem volna elmondani, hogy már nem haragszom sem rá, sem magamra, szerettem volna, ha tudja, hogy nekem ő volt a nagy szerelem, szerettem volna, ha tudja, hogy jó szívvel gondolok rá, és őszintén remélem, hogy boldog élete van.

Azonnal válaszolt. Azóta két-három havonta egyszer együtt ebédelünk. Elmeséljük egymásnak, mi történt az elmúlt időszakban, mi újság a munkában, hogy vannak a srácaink, és ki merre utazott a párjával legutóbb. És minden alkalommal könnyes szemmel szorítjuk egymás kezét…

 Kallus Margó

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images