Szabad viccelni betegséggel? Vicce, betege válogatja. Vagy nem?

„Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nincs bennünk semmi közös, hogy eljött az a pont, ahol egymás ellen vagyunk a szomszédjaimmal, ahol feladjuk az emberségünket azért, hogy egy kicsit jobbnak érezhessük magunkat valaki másnál” – egy Z generációs kétségbeesett kiáltása a reményért.

Külföldön élő szerzőinket (Pásztory Dórit, H. Fekete Bernadettet, Kégl Ágit, Kis Zsuzsát és Steiner Kristófot) arra kértük: írják le, mit éreznek a választás végkimenetele kapcsán. Íme, a gondolataik.

A következő napokban, hetekben és hónapokban is észben kell tartanuk, hogy milliók szorulnak segítségre, köztük kiskorúak is. A háború kirobbanása óta kétmillió ukrán gyerek kényszerült arra, hogy elhagyja az otthonát, és sok esetben az apukáját is.

Nem lehet tetterőt és tisztánlátást várni, ha a rendszer évek óta kizsákmányol és manipulál. Hogyan tudunk közösségként erősödni? Milanovich Domi véleménycikke.

Ottucsák Melinda általános iskolás menekült gyerekeket tanít közvetítő nyelv nélkül magyarul. Munkája néha szívszorító, máskor nagyon vicces, kívülről pedig szinte varázslatnak tűnik.

„Eszembe jut, milyen félni az utcán, miközben azon jár az eszed, hogy nem öltöztél-e túl buzisan, nem jársz-e túl buzisan, nem létezel-e túl buzisan.”

Egy sérült gyerekeket nevelő szülőkből álló magyar közösség példátlan összefogásáról írt Filákovity Radojka.