Balatoni József: A tisztelet nem jár alapból, azt ki kell érdemelni

–

A pedagógia egy nagyon régi, mégis folyamatosan változó tudományág

Bár az is igaz, hogy egyike azoknak, ami rengeteg állandóságot követel. Nagyon összetett dolog, nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mikor kell változni, és mikor volna jobb megmaradni annál, ami eddig volt. Én is sokszor bizonytalan vagyok abban, mit is gondoljak erről. Úgy érzem, jobban kellene adaptálódnia a kor kihívásaihoz, a XXI. század elvárásaihoz.

Magyarországon ez hatványozottan igaz, hiszen a magyar oktatási rendszer sajnos túlságosan sok területen megkövesedett és elavult.

Ez sem jó, de azzal a felfogással sem tudok azonosulni, hogy mindig és azonnal reagálni kell a változásokra, hiszen egy jól működő oktatási reformnak sok év kifutási idő kell, míg kiforrja magát, míg eljut abba a stádiumba, hogy releváns következtetéseket lehessen levonni a működéséről, annak előnyeiről vagy éppen a hiányosságairól.

Sajnos mindig csak kicsit nyúlnak hozzá, aztán alig kezdődik el a változás, jön egy újabb és egy újabb változtatás, ez viszont nem jó, mert folyamatosan igazodni kell valamihez, amihez valójában nincs idő igazodni. Egy nagy, átfogó reformra volna szükség, aminek aztán meg kellene hagyni a kellő időt (ez akár egy-két évtized is lehet), hogy látsszon, merre van az előre. Vagy merre kell még alakítani, hogy még jobb, még működőképesebb legyen.

Fegyelem helyett figyelem

Nyugi, nem fogok itt egy komplett szakmai elemzést írni arról, hogy mit és hogyan, hiszen egyedül nem is tudhatom. Abban azért konszenzusra lehet(ne) jutni, hogy a poroszos, klasszikusan tekintélyelvű pedagógiának leáldozott, bár szerintem ebből is hatalmas vita kerekedne a tanárok között, és biztosan van olyan, aki azonnal követ dobna rám ezért a mondatomért.

Az igazság azonban valahol a kettő között van. Hiszen a mai gyerekeknek sokkal inkább figyelemre, törődésre, konstruktív visszajelzésekre van szükségük, támogató, elfogadó közegre.

Sokan azonban az aktív tanárok közül ragaszkodnak ahhoz (és a társadalom egy része is ezt vallja), hogy „a tanárnak van igaza, a gyerek tanuljon, a felnőtt meg mindig mondja meg, mit és hogyan, ne adjon teret gondolkodni, véleményt alkotni, kritizálni pedig még csak eszébe se jusson”.

Fontos leckék

Bár nem ma jártam gimnáziumba, a történelemtanáromtól két útravalót kaptam, ami pedagógusként mindig ott cseng a fülemben. Az egyik az, hogy „csak azért, mert az asztal errefelé nyílik, még nem biztos, hogy nekem van igazam”. És ez nemcsak ránk, pedagógusokra kell hogy igaz legyen, hanem mindenkire.

Azért, mert valaki idősebb, magasabb beosztásban van, még nem biztos, hogy mindig, minden körülmények között neki van igaza, sőt. Sokszor lehet az, hogy a másik látásmódja, gondolata sokkal jobb, hatékonyabb, csak a fene nagy ego és tekintélyelvűség nem engedi, hogy elismerjük.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem ez bizonyos helyzetekben nem fordul elő. De dolgozom ezen, és igyekszem figyelni erre, félretenni azt, amit hiszek, és meghallgatni a másik felet, ebben az esetben a diákokat.

Sőt, sokszor el is várom, hogy legyen véleményük, éljenek kritikával, hívják fel a figyelmemet a hibáimra, akkor is, ha ez nekem nem esik túl jól. Mert így fejlődünk, így lesz egyre jobb minden. Ez persze nem azt jelenti, hogy utána nekem nem kell mégis azt mondanom, hogy nem.

Sokan tévesen azt gondolják, hogy a nem tekintélyelvű felfogás úgy működik, hogy „mindig mindent lehet”, mindig mindent csak együtt dönthetünk el. A francokat! Hiszen sokszor adott esetben a diákok nem ismernek minden körülményt, nem tudják felmérni a helyzeteket reálisan. Akkor pedig igenis meg kell mondani, hogy „ezt így nem, ezt most nem, ezt neked nem”. És ez lehet alá-fölé rendeltség, de azt százszázalékosan nem lehet félretenni, nem lehet elengedni, mert akkor szétesik a gyerek is, a rendszer is.

Igenis kell a határhúzás, a keretek kiszabása, még akkor is, ha neki ez nem esik jól

Majd később megérti, mi és miért volt. Ha meg nem, akkor nem, de sajnos el kell fogadnia, hogy ott és akkor így kellett lennie.

A másik mondat, amit kaptam az egykori tanáromtól: „Harminc diák együtt mindig okosabb, mint egy tanár.” Ez így van.

Biztos akadna ellenpélda, van, aki minden tantárgyból és tudományterületből penge, de az nem én vagyok. Persze, van egy alapműveltségem, talán az átlagnál tájékozottabb vagyok, de biztos akad olyan diák, aki csillagászatból vagy növénytanból sokkal jobb, mint én. Sőt, előfordul, hogy hibázom. Bizony, még akár évszámot is mondhatok hirtelen rosszul. Sajnos a Covidom óta – igen, közel egy éve – még mindig nem olyan a memóriám, mint előtte, és néha valami nem jut eszembe, vagy rosszul emlékszem rá. Mondjuk, ez a kor miatt is lehet már.

Én kifejezetten örülök, hogy szólnak, ha valami nem jó, mert abból látom, hogy gondolkodnak, figyelnek, és képben vannak.

Merd mondani: „Ezt most (még) nem tudom”

Azt is el szoktam ismerni, ha egy kérdésre nem tudok válaszolni. Igen, sokan ettől rettegnek, hogy mi lesz a tekintélyükkel, ha kiderül, hogy valamit nem tudnak. Elárulom: semmi. A tekintély vagy tisztelet amúgy sem jár alapból a presztízs miatt, azt ki kell érdemelni.

Persze, van egyfajta emberi tisztelet, amit mindenkinek meg kell adni, nemtől, kortól, státusztól függetlenül, egészen addig, amíg ő is ezt teszi. Ha ez nem történik meg, az már egy nehezebb történet.

Tudom, ez nehéz, és állandó libikóka, amibe azért csúszik hiba, nem lehet mindig, minden helyzetben jól reagálni. Az nem mindegy inkább, hogy mi jön utána.

A végére pedig jöjjön egy megosztó történet, amely talán kifejezi, hogyan is alkalmazom ezt a nézetet

Vallom, hogy a humornak is helye kell hogy legyen az oktatásban, anélkül megette a fene az egészet.

A múltkor gimisekkel tanulásmódszertan-órán a fantáziával foglalkoztunk, hiszen a memória a tanulás egyik fontos összetevője. Azt adtam nekik feladatként, hogy mindenki képzeljen el egy nőt és egy férfit. Semmi más instrukció nem volt. Majd kérdéseket tettem fel: milyen a nő haja, milyen a férfi cipője, mit csinálnak, milyen idő van, hol vannak, hány éves a nő, milyen magas a férfi, és milyen érzés nézni őket. Ezt mindenkinek le kellett írnia, utána pedig egymással megbeszélni, kinek mi jutott eszébe, hogyan látta a képet a fejében. A sokszínűségről, az eltérő látásmódokról dumáltunk utána.

Az egyik srác megmutatta, miket írt, és jól látszott az is, hogyan nevezte el a telefonjába írt jegyzetet. A dokumentum neve ez volt: „Jocó hülye játéka”.

Tudom, többen most felhorkannak, szemtelenséget, tiszteletlenséget kiáltanak, és jól megmondják majd, hogy „ez így nem jó”. 

Mi viszont jót nevettünk. Együtt. Semmi sértődés. Egyrészt egy nagyon tisztelettudó, intelligens, baromi jó humorú srácról van szó. (Ha most ezt olvassa, tuti, hogy elégedetten mosolyog, amiért ilyeneket írok róla.)

Másrészt szerintem baromi jó, hogy ilyen a nexus, hisz ő így „szurkál”, kamaszosan poénkodik. Mert ilyet lehet. Sőt. Büszke vagyok rá.

Hiszen az élethez kell nagy adag humor, néha kis cinizmus is, és az irónia sem árt.

Nem mellesleg, ha végre elkészül a gyakorlatgyűjteményem, tuti, hogy ez lesz a címe!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Solskin

Balatoni József