„Az én nemzetiszínű lobogóm az a sok fénylő arcú fiatal, akiket tanítottam és még taníthatok”

–

Visszalapozva féltve őrzött gyerekkori történeteimben, egészen biztos, hogy 1989. március tizenötödike volt a nap, amikor első piros-fehér-zöld emlékem megszületett.

Rendszerváltásban az ország. Semmi közöm hozzá. Apához van közöm azon a klasszikusan csípős, de már napsütéses kora tavaszi reggelen. Suszter nagyapám által készített zsinóros csizmát húz, a bőr még olyan friss, hogy minden lépésnél nyikorog. Nyolcéves vagyok, emlékszem a látószögre: apa hatalmas, felfelé nézek, egészen hátraszegett fejjel, ha látni akarom az arcát.

Aznap Pozsgay Imre mondott ünnepi beszédet Győr főterén. Ehhez sem volt semmi közöm, csoda, hogy megjegyeztem a bácsi nevét, nekem továbbra is apához volt közöm. Ketten mentünk. Az emlékeimben legalábbis. Gyalog mentünk. Az emlékeimben legalábbis, pedig messze lakunk a belvárostól.

Apa lépteiben van valami tőle szokatlan, valami kimért, büszke ünnepélyesség. Az én lépteim felezték a csizmanyikorgás ritmusát, de igyekeztem én is komolyságot adni a mozdulatnak. A kezemben egy hurkapálcát szorongatok. Rajta három kis horgolt zsineg csüng.

Egy piros, egy fehér és egy zöld, de anya nem talált otthon zöld fonalat, így ez utóbbi türkiz volt inkább, mint fű vagy fenyő. Zavart is kicsit, de büszke voltam mégis, mert én magam horgoltam őket. Minden porcikámban éreztem, hogy ünnepelünk.

Mégis van egy ennél régebbi trikolór-emlékem is

A kisdobosövem. Emlékszem a sípra is, a tábortüzes magyar zászlóra az elején, de az öv nagyobb trauma volt. Kövér kislány voltam, legalábbis egyáltalán nem sovány. Hiába abszolváltam kitűnőre az első osztályt, az egész nyári szünetet végigszorongtam. Vajon összeér-e rajtam az öv majd szeptemberben is. Összeért. Épphogy csak.

Nézegettem éveken át a címert az iskolám névtábláján, az osztályteremben a tábla fölött, láttam, ahogy cserélődik a régi az újra, tanultam ez utóbbi történetéről, megfestettem rajzórán, írtam róla történelemversenyen, ám akkor kezdett el jelenteni is valamit számomra, mikor először szavazhattam. Személyi méretű plasztikkártyát kaptam emlékül, rajta a dátum (2002), a Parlament és Magyarország címere.

Azt éreztem, belépek valahová, ezennel egy befoghatatlanul nagy, mégis körülölelő közösség tagjává váltam, tevékeny részese lettem, számítok. Az én országom, felelős vagyok érte, jól kell szeretnem.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én akkor, azon a tavaszon, kokárdával a szívem fölött mentem szavazni

Sőt. Akkor már hetek óta nemzetiszínű szalag lobogott a derékig érő hajamban. Gyanútlanul sétáltam csapdába. Istenem, milyen boldog és optimista voltam!

Ifjú egyetemista vagyok, előttem az élet, hiszek – igazán, kérdőjelek és felhangok nélkül – a szeretet és az összefogás erejében. Összemosolygok a kokárdás fiatalokkal, idősekkel a metrón, buszon, mozgólépcsőn. Fényhídon lobogtatom mámorosan a magyar zászlót. Mélyen meghatódva éneklem a magyar és a székely himnuszt. Hatalmas tetterőt érzek magamban és azt, hogy a kokárdával együtt velem az igazság.

Meg voltam győződve róla, hogy történelmi pillanatokat élek éppen át, körülöttem és általam zajlik a valódi, az addig tulajdonképp elmaradt rendszerváltás. Az ünnepek valódi ünnepekké válnak, méltó fókuszt kapnak, elevenné s átélhetővé válik március tizenötödike és október huszonharmadika.

Felfénylik az én kicsi országom, mély lélegzetet vehet és szépülhet, fejlődhet a vidék, nemzeti kincseinket, szép tájainkat büszkeséggel és alázattal óvjuk, meg lesz becsülve minden dolgos ember, az elesettet felsegítjük, a terheken megosztozunk, s a tudásnak értéke lesz.

Nem gyanítottam sem populizmust, sem lopakodó propagandát

Álmomban sem gondoltam volna, hogy az összefogás észrevétlenül kirekesztéssé torzulhat. Hogy mindenki helyett csak az övéit fogja szeretni a szekértábor egy idő után, sőt, mindenki más ádáz ellenséggé aljasul. Nem sejtettem, hogy lesznek magyarabb és kevésbé magyar magyarok. Előbbiek magukénak vindikálják a nemzeti lobogót, s kimondva-kimondatlanul nem engedik alásorakozni az utóbbiakat, akiket gyűjtőnéven többek között balsorsnak becéznek a Himnuszból, hogy metaforák és billogok tekintetében a reformkori szüzsén belül maradjunk.

Elképzelni nem tudtam volna, hogy magyar a magyarnak ellensége lesz, a haza, sőt, a Jóisten nevében.

Mindez igen lassan történt

Érzékelhetetlen volt egyik napról a másikra a színeváltozás. A szlogeneket apránként írták át. A frissen született közösségi identitás észrevétlen tempóban korcsosult el. Jeles napjaink grandiózus ünneplése megmaradt, temérdek pénzt emésztve fel, de egy hazugságra, manipulációra és gyűlöletre épülő társadalomban mára értelmét és tartalmát veszti minden hivatkozás.

2023 márciusának idusán fényévekre vagyunk a tizenkét pont legtöbb követelésétől, pedig lett volna időnk és lehetőségünk is bőven megépíteni a széles konszenzuson nyugvó, érték- és tudásalapú demokráciát.

Hol van itthon sajtószabadság? Hol a felelős minisztérium? Hol a közös teherviselés? Hol a törvény előtti egyenlőség, egyáltalán, a független igazságszolgáltatás? De mindenekelőtt hol van, miért hallgat, hogyan veszthette el tiszta látását az a nép, aki mind 48-ban, mind 56-ban az életét kockáztatva próbálta lerázni magáról az elnyomó hatalom szorító bilincseit? 

A nemzet e lassú, de annál mélyebb kollektív amnéziába való süllyedésének évei alatt született három kisgyerekem

Nem azért három, mert ez most a magyar ukáz. Így vágytuk, mindhármat szenvedélyes szeretettel vártuk és fogadtuk. Mivel őket nem lehet nemes eszmékkel megetetni, a figyelmem a tények, a realitás felé fordult.

Míg én csecsemőket ringattam, a hivatásom megbecsültsége a nullához konvergált. Igen, tanítok.

Míg én csecsemőket ringattam, a fizetésem és sokunk fizetésének értéke a felére csökkent.

Míg én csecsemőket ringattam, magánkézbe került a fél ország, ha nem az egész, a Balaton, a Fertő-tó, legkedvesebb erdeink, fontos bástyának számító egyetemek.

Míg én csecsemőket ringattam, az ország egyik fele menthetetlenül meggyűlölte a másikat.

Míg én csecsemőket ringattam, a magyar ember ellenségéül jelölte ki a menekülteket, a melegeket, nagyjából kollektíve a teljes „hanyatló” nyugatot, s mindenkit és bárkit, akin kitöltheti frusztrált haragját.

Míg én csecsemőket ringattam tehát, a feketéből lassan fehér lett, az egykori ádáz ellenségből jó barát, a hitből kenetteljes maszlag, a gondolkodásból vagdalkozás, a munkából gürcölés, az alkotásból kegykeresés, a progresszív kísérletezésből unalmas historizálás, a sarjadó függetlenségből ólomnehéz kiszolgáltatottság.

Milyen hazának ringatom ezt a három csecsemőt? 

Értsétek meg hát, hogy igen nehéz megkeresnem magamban újra azt a három színt

Nehéz tiszta, valódi tartalmat rendelnem hozzá. Nehéz hinnem benne. Nélkülünk, de a mi erőnk, egészségünk, életünk árán zajlik az élet itt.

A zászlót a mi nevünkben, de rég nem a mi érdekünkben lobogtatják. Elfeledtették velünk az együttérzést, el az önzetlen szeretetet. Az alázatot is elfeledtük, egymás megérteni akarását. Elfelejtettünk kérdezni. Elfelejtettünk összekapaszkodni, és keresztény nemzetként elfelejtettünk megbocsátani is.

Ha mindent egybevetek, az én kokárdám most egyelőre a maradásom. Az, hogy még itt élek, és nem hagytam el az országot. A három szín bennem a már-már irracionális ragaszkodásom.

A trikolór nekem a szőlőmetsző, képfestő apám, a gondoskodó, tanítónő anyám, a győri földművelő, de latinul olvasó, és az etyeki suszter-méhész nagyapám.

A semmiből is finomat főző időtlen és kortalan nagyanyáim.

A helyszínek, amikhez ragaszkodom, amik miatt nem tudok messze menni innen.

A Bakony, a Balaton, Budapest, a Duna-kanyar.

A versek, a szavak, a nyelv, ami nélkül nem vagyok semmi sem.

Az én nemzetiszínű lobogóm az a sok fénylő arcú fiatal, akiket tanítottam, s akiket még taníthatok.

Piros, fehér és zöld

Erő, hűség és remény. A csatát, bár minden bizonnyal többségünk jót akart, elvesztettük. Nem sikerült szépen fejlődő, elfogadó, megtartó, virágzó társadalmat építenünk. Ha fogytán is az erőnk, ahhoz mindenképp maradjon elég, hogy a gyermekeinket a hídon, ami e sírhant fölött ível, átvezetjük. Ők szebb és emberségesebb jövőt érdemelnek. 

Kell hogy maradjon erőnk ahhoz, hogy nekik a hűséget jól és értőn megtanítsuk. Akkor talán itt maradnak.

Remélnünk pedig csak akkor lehet, ha legkisebb közösségeinkben újratanuljuk az elfogadást, a kérdezést, az összekapaszkodást, a türelmet és a megbocsátást.

Elemi kötelességünk jó példát mutatni. Ha le kell tennünk a fegyvert, akkor is.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ sakkmesterke

Herold Eszter