–

Senkinek nem akarom megváltoztatni a gondolkodását, és nem akarom, hogy bárkinek is lelkiismeret-furdalása legyen. Árnyalni szeretném a képet, mert nem biztos, hogy minden részletét tökéletesen átlátjuk, és első indulatból sosem szerencsés ítélkezni. 

Felnőtt életemet tulajdonképpen a Vöröskeresztnél kezdtem, Hajdú-Bihar megyében. Saját tapasztalatomból beszélek, amikor azt mondom: igenis szükség van a szemléletformálásra a létminimumon innen és túl is. Mert persze van abban logika, amit mondanak. „Művelje a kertjét! Termelje meg magának!” és társaik. Hosszú távon nyilván ez jó megoldás tudna lenni. Hozzátéve azt, hogy azért a saját művelésű kert sem terem rögtön, és az is lehet, hogy rengeteg befektetett munkával talán évek múlva lesz eredménye (mondjuk, elpusztítják a kártevők vagy a kedvezőtlen időjárás).

Csakhogy az éhség nem tud várni. Amikor az ember huzamosabb ideig éhezik, vagyis nem jut megfelelő mennyiségű vagy minőségű ételhez, akkor az éhség alattomosan beférkőzik az agyába, nem tud másra gondolni, csak hogy honnan szerezhetne valamit, bármit, most rögtön.

A napjai jelentős részét ez tölti ki, nem tud előre tervezni, mert az agya egy szegletében mindig ott szűköl az a gondolat, hogy „mit kéne csinálni, honnan kéne pénzt vagy ennivalót szerezni”. És igen, így nyilvánvaló lesz, hogy ebben az állapotban, ha választani lehet, mondjuk, egy kiló krumpli vagy egy gondosan összeállított vetőmagcsomag között, akkor a krumplira esik a választás. Mert az ott van. Azonnal. És az éhséget azonnal csillapítani kell. Ez egy olyan dolog, amin nem lehet változtatni.

Ha az éhség, ez a kínzó fájdalom, elmúlt, még ha ideiglenesen is, már beszélhetünk hosszú távú megoldásokról. Miközben pedig rengeteg élelmiszert dobunk kukába nap mint nap. Van, akinek semmi nem jut, van, akinek pedig fölöslege van.

Hiszem, hogy mindenkinek kellene hogy jusson ennivaló.

Hiszem, hogy minden embernek alapvető emberi joga, hogy hozzájuthasson a számára megfelelő mennyiségű és minőségű ételhez.

Hiszem, hogy alapvető emberi jog nem éhezni.

Ugyanakkor hiszem és vallom azt is, hogy mindenkinek alapvető emberi joga embernek éreznie magát.

Mi ezért válogattuk ki az adományba kapott ruhákat, kiszedve a szakadtakat, a reménytelenül foltosakat és a hordhatatlanokat, hogy aki kapja, még ha egy egészen rövid időre is, de embernek érezze magát. Valakinek, aki számít, mert olyan ruhát kap, amit használni tud. Mert nagyon sokuknak iszonyú megalázó maga a szituáció is.

És sokszor a megalázottság kívülről arroganciának tűnhet, ez is csak egy normális emberi reakció.

És sokan gyötrődnek emiatt, mert nem akarják elfogadni, de muszáj mégis, mert nincs.

Én azt gondolom, hogy ilyenkor talán ne alázzuk tovább őket azzal, hogy nagy nehezen legyőzik magukban a büszkeséget, a rossz érzést, nevezzük bárminek; és elfogadják az adományt, amiről azonban kiderül, hogy maximum géprongynak jó. Te mit éreznél ilyenkor? Én valószínűleg csalódottságot és dühöt, úgy gondolom.

És igen, az a helyzet, hogy ehhez a minimális „embernek lenni” érzéshez járul hozzá a cigaretta, a tetoválás, amiket sokan kifogásoltak a kommentszekcióban. Nincs rá pénz, mert valójában semmire sincs, de egy kicsit talán hozzájárul ahhoz, hogy embernek érezzék magukat, valakinek, akinek nemcsak annyiból áll a léte, hogy vegetál, hanem megadja a pluszt, ami ahhoz kell, hogy reggel fel tudjunk kelni, és ne maradjunk fekve a plafont bámulva és azon gondolkodva, hogy mennyire kilátástalan ez az egész és mennyire nincsen értelme.

Nézd el nekem, de én úgy gondolom, hogy minden élet értékes. Az összes. Kivétel nélkül.

Elég paradox módon hangzik, nem igaz? A cigaretta mint az élet megőrzésének eszköze? Pedig igen. Valami, amit megvehetünk mi is, mint bárki más, mert megtehetjük. (Holott dehogy, de hát tudjuk ezt is.) És azt sem gondolom, hogy ez tudatos folyamat lenne. Ez csak kapaszkodás. Kapaszkodás valamibe. Az életbe.

Én ezt elneveztem a létminimumhoz szükséges luxusnak. Mindannyiunknak vannak ilyen dolgai. (Az én környezetemben legalábbis egészen biztosan.) Nekem ilyenek a könyvek. És tudod, mi a szomorú valóság? Társadalmilag talán elfogadottabb könyvet venni, mint cigarettát, de az a nagy helyzet, hogy hónap végén, amikor már számolom vissza a napokat a következő fizetésig, akkor ugyanott tartok, mint az, aki cigarettára költi a pénzét. Nekem is el lehetne mondani, hogy „nem kellett volna annyi könyvet venni, kisanyám”, de nekem ez szükséges a túléléshez, nem tudok és nem is akarok lemondani róla, mert hiszem, hogy egy ember élete nem csak annyiból áll vagy állhat, hogy vesz magának ennivalót, és kész.

Az a legszebb az egészben, hogy itt most nem is akkora összegekről beszélünk. Mennyibe kerül egy havi cigarettaadag? Tízezer forint? Húszezer? Ennyit nem érhet egy ember? „Akkor ne a mi pénzünkből”, „el lehet menni dolgozni”, mondhatod, és nyilván mondod is. El lehet, persze. Ha van hová. Ha van mit. Ha nem ítélkeznek fölöttünk.

Ezért én csak annyit kérek tőled, magunktól: ne ítélkezzünk. Az ítélkezés mindkét oldalról csak dühöt és haragot szül.

Ezek igenis valós problémák, és hiszem, hogy mindkét oldal véleményét meg kell hallgatni, hogy igazán tudjunk változtatni a dolgokon.

De ha változtatni akarunk, szerintem az ítélkezést kell először elengednünk.
Igen, mind a két oldalnak.

Keserű Zsuzsa