Szerdán délben ebédelni indultam a barátnőmmel. Az étterem, ahová megbeszéltük a találkozót, a Március 15-e téren van, a belvárosban, közel a korzóhoz és az ötcsillagos szállodákhoz. Hétköznapokon nem szoktam különösebben törődni az öltözködésemmel, nálam ez erősen hangulatfüggő: mindig azt veszem fel, amihez épp kedvem szottyan. Szerdán reggel pedig éppen megörültem a régi, sárga rövidnadrágomnak, mert öt év után újra belefértem, ezért szépen belebújtam, majd magamra öltöttem a zöld, hosszú selyemköpenyem és egy sportcipőt. Elindultam, megebédeltünk, aztán hazaindultam, a korzón keresztül igyekeztem a villamoshoz. Épp letettem a telefont, amikor meghallottam, hogy két férfi rólam beszél.

Hangosan beszéltek, először rájuk se hederítettem. A kivillanó lábaimat tárgyalták épp. Aztán erre a mondatra megálltam, és feléjük fordultam:

„Hogy vehet már fel ilyen ruhát?”

Megkérdeztem tőlük, hogy „Mi a probléma?”. Mondták, hogy a ruhám: „Hát, hogy vehet fel már valaki ilyen ruhát? Hogy nézek már ki?” Mondtam, hogy: „Nem mindegy nektek, miben vagyok, bunkók?”. Erre beindult a jól ismert sablonduma, amely szerint egy nő vagy kurva, vagy tehén, vagy mindkettő egyszerre:

„Te ocsmány tehén, hogy nézel már ki?”

Nem volt jobb ötletem, elővettem a telefonom, és szóltam, hogy most lefényképezem őket, és posztolom is, hogy mindenki lássa, mennyire undorító a viselkedésük. Erre az egyik elszégyellte magát, gyorsan elfordult, a másik pedig szintén előkapta a mobilját, és utánam ordibált: „Állj meg, te ocsmány tehén! Hadd fotózzam le a ronda fejedet, gyere csak ide!”.

Eljöttem és otthagytam őket.

Két teljesen átlagos férfiról volt szó, semmi különleges nem volt rajtuk első ránézésre. Ha szembejönnének velem az utcán, nem ismerném meg őket, az arcukra nem nagyon emlékszem. Nem voltak részegek, nem építkezésen dolgoztak, valószínűleg csak megálltak a parton bringázás közben pihenni és dumálni.

Számukra én egy tökéletesen idegen ember vagyok. Egy idegen nő, rövidnadrágban. Nem különösebben kihívó vagy megbotránkoztató öltözékben, bár akár abban is lehettem volna, az sem jogosít fel senkit az inzultálásra. Nem is néztem rájuk, nem csináltam semmit, csak mentem az utcán, és ők belém kötöttek. A mai napig fogalmam sincs, mi volt a céljuk.

A posztom alatt viszont annyi hozzászólás érkezett, hogy nem is bírtam mindet elolvasni. Rengetegen írták, hogy ez mindennapos eset, hogy ilyen velük hányszor előfordult már.

Férfiak és nők is beszámoltak ilyesmiről, férfiak és nők is beszólogattak nekik.

Írtak olyanok is, akik szerint csak kitaláltam az egészet, hogy több lájkolót szerezzek magamnak (köszi, amúgy van elég így is), mert ilyen mindig csak az aktuális blogcelebekkel történik, a hétköznapi emberekkel soha. Voltak, akik kioktattak, hogy más stílusban kellett volna reagálnom, mások szerint pedig reagálnom sem kellett volna, simán csak továbbmenni. Valaki szerint pedig a posztomat Soros György fizette, mert egy ilyen ocsmány femináci ribancnak, mint amilyen én vagyok, csakis Soros lehet az eltartója.

A többség viszont együtt érzett. A többséggel (többnyire nőkkel) nem egyszer előfordult már ilyen. Velem sem először történt. Nem is először hagyom szó nélkül. Egyszer alám nyúlt egy pali egy szórakozóhely előtt – na, ő kapott nekifutásból egy sallert.

A poszt alatti perpatvarból is kiderül, hogy a body shaming még mindig általános jelenség. Sőt, az is általános (sokszor nőktől érkező) elvárás, hogy egy nő erre igenis reagáljon elegánsan, vagy a legjobb: hagyja szó nélkül, észre se vegye, ne álljon meg, ne szóljon vissza, ne adjon sallert, ne posztolja ki, ne írja meg.

Ha egy nő visszaszól, odacsap, ideges lesz, észreveszi, akkor az a nő „nem elegáns többé, nem finom hölgy, nem nőhöz méltó a viselkedése”.

Pedig mennyire, de mennyire általános ez a történet. De vajon mi lehet az ilyen inzultálások indíttatása? Mi késztet arra két férfit, hogy egy vadidegen nő kinézetét becsméreljék? Mit gondolt ez a két férfi? Elmondom.

Ez a két teljesen átlagos férfi azt gondolta, hogy én az ő gyönyörűségükre öltöztem fel szerda reggel. Hogy amikor odaálltam aznap a szekrényem elé, és beletúrtam a rövidnadrágos polcba, akkor azt azért tettem, mert átvillant az agyamon, hogy „hátha ma szembejön velem két dalia, akik jól megbámulnak majd, és hátha megtetszem nekik”.

Viszont bármennyire is különleges, furcsa vagy elfogadhatatlan: egy nőnek, ha reggel felébred, nem az az első gondolata, hogy hogyan tessen a férfinak.

Egy nő érezheti  magát úgy, hogy most épp teljesen leszarja az egészet, nem sminkeli ki magát, nem süti be a haját, csak felkap valamit gyorsan, és megy a dolgára. De úgy is érezheti magát persze, amikor felébred, hogy „Te jóisten, mennyire csodálatosan jól érzem magam ma a bőrömben, én bizony felveszem az öt évvel ezelőtti rövidgatyámat, mert a sok megfeszített edzésnek köszönhetően ismét beleférek, és végiglejtek a korzón, és boldog vagyok a kicsi gatyámban, a karcsúsodó combjaimmal, amik lehet, hogy még nem tökéletesek, de ugyan kit érdekel?” Egy nő, ha reggel felkel, és hetente négyszer lemegy a konditerembe, azt sem azért teszi, mert meg akarja örvendeztetni a férfiakat. Hanem azért, mert fontos önmagának, fontos az egészsége, fontos az is, hogy jól érezze magát a bőrében.

Ezt se értelmezzétek félre, nem vagyok férfigyűlölő. Szeretem a férfiakat, de nem értük kelek fel reggel, nem értük teszek dolgokat, hanem magamért. Szerintem ezzel elég sok nő így van még ezen a világon. (Biztos vannak olyanok is, akik nem, az az ő dolguk.)

Viszont nem szeretném, ha ez a cikk csak a férfiaknak szólna. Ez az írás minden olyan embernek szól, aki valaha gúnyolt ki bárkit a kinézete miatt. Teljesen mindegy, hogy valaki kövér, sovány, tetovált, kopasz, sörényes, lófarkas, kapafogú, szemüveges, csöves, puccos, miniszoknyás, rövidgatyás, csúnya, szép, szőke, fekete, vagy bármilyen – nincs joga senkinek sem beszólni rá.

Senkinek nincs köze ahhoz, hogy a másik ember hogy néz ki. Egész egyszerűen nincs köze hozzá, és kész.

Oltai Kata épp ezen a héten mondta egy margós beszélgetésen, hogy „A nők mindig ki vannak téve annak, hogy nézik, és testiségükben folyamatosan megmérik őket, például: hogyan öltözködnek, vagy mennyire sminkelik magukat.” 

Az pedig, hogy egy nő nem megy el szó nélkül amellett, hogy bántják, hanem megvédi magát, sőt, még revansot is vesz, jogos reakció. Jobb lesz, ha szép lassan hozzászokik mindenki. Mert senkinek sem kötelessége szó nélkül tűrni a bántalmazást. Akkor sem, ha történetesen egy gyenge, törékeny nő. 

Szentesi Éva