Nemrég Mészöly Ági kolléganőmmel részt vettünk egy beszélgetésen, ahol rajtunk kívül mindenki tinédzser volt. Szóba került, hogy mit szólnának ahhoz, ha a középiskolai irodalomóra része lenne a kreatív szövegalkotás, életrajzi adatok bemagolása helyett, mire legnagyobb meglepetésünkre közölték, hogy „á, az szar lenne. Ők nem akarnak ilyesmivel foglalkozni, a lényeg, hogy minél könnyebben és gyorsabban elsajátítható legyen az anyag, és az életrajzi adatoknál meg a memoritereknél ez tiszta sor.” Ágival csak pislogtunk, aztán ment tovább a beszélgetés, de miután befejeződött, percekig csak bámultunk egymásra döbbenten: atyaég, mi van ezekkel a gyerekekkel?!

Persze részben értettük őket: egy matekosnak például nyilván frusztráló lenne, ha verset kéne írnia, és a gyerekek amúgy is zsigerből utasítanak el mindent, ami kötelező.

Amikor felvetettem a témát az értekezleten, a lányok még hozzátették, hogy tinédzserkorra minden eredetiséget kiöl a srácokból az iskola. Oké, ezt mind átlátom, de akkor is mélységesen megrémít.

Részben azért, mert ha visszaemlékszem a saját tinédzserkoromra, sajnos én is túl jó gyerek voltam. Márpedig, ahogy Vekerdy tanár úr írja valahol, hogy nem a jó gyerek a jó gyerek, és hiába hálás a felnőtt, ha kevés gondja van a kamasszal, valójában az az egészséges, ha sok a gond. Ez nálam is pontosan így volt: nem azért voltam jó ugyanis, mert ez jött belőlem, hanem, mert iszonyúan meg akartam felelni mindenkinek. Nem maradtam ki sokáig, nem csaptam senki orrára a szobaajtót, ám amikor egyedül maradtam, csak azt éreztem, hogy úgy feszít belülről valami, hogy majd’ szétrobbanok. A kamaszok tele vannak feszültséggel, a testük, a pszichéjük és a társas kapcsolataik is változásban vannak, és ez az, amit levezetnek a lázadással. Ha pedig nem vezetik le, abból később akár nagyobb gond is lehet.

Nem állítom, hogy minden tizenévesnek ajtót kéne csapkodnia, azt viszont igen, hogy középiskolában nem kellene úgy éreznie magát, hogy inkább beáll a sorba, magol lelketlenül, csak legyen már túl az egészen. Igen, ez nagymértékben a rendszer hibája is, de én, aki hatosztályos gimibe jártam, ahol több tárgyat németül tanultunk, és már akkor a napi hét-nyolc óra volt a normális, plusz faktok, valahogy emellett a leterheltség mellett és a jógyerekségemmel együtt is – és azt hiszem, ez az, amire ki akarok lyukadni – belül engedetlen tudtam lenni. A füzet hátuljába írogattam kémiaórán, elég sokszor ellógtam a tesit, de leginkább azzal tüntettem, hogy ami nem érdekelt, azt csak ímmel-ámmal tanultam meg. Tudom, most már sokkal nagyobbak az elvárások, nyelvvizsga és színötös kell a felvételihez, tisztában vagyok a helyzettel, de akkor is fáj a szívem a komoly arcú gyerekekért, akik, mint a jól idomított kis katonák, előadják, hogy ne legyen írásóra, mert ők nem akarnak kreatívkodni, csak letudni a penzumot.

Tehát a hogyannal nem vagyok tisztában, mégis, a lelkem mélyéből mondom: robbantsatok, srácok!

Szabad rossznak lenni, szabad lázasan keresni, mi az, ami érdekel, szabad akár nem megfelelni a felvételin az első évben, aztán a másodikban sem, szabad elbukni, elrontani, hibázni. Szülőként pedig szintén szabad nem tökéletesnek lenni,

elviselni, hogy az én gyerekemet nem vették fel sehová, mert tanulás helyett folyton csak zenél a barátaival – hány későbbi, híres zenész szülője bosszankodhatott emiatt -, szabad lazább suliba járatni, és leginkább szabad- és kell együtt élni az aggodalommal, hogy „mi lesz ebből a gyerekből”?

A világ legismertebb embereit (persze itt is vannak kivételek) nem dresszírozta a szülő vagy az iskola, sőt, általában tojtak a fejükre, de legalábbis szabadon hagyták őket, és ebből a szabadságból tudott kialakulni a valódi érdeklődési kör és a küzdőszellem, ami a sikerhez kell. Pár napja kering az interneten egy diáklány, Emőke levele, aki kiosztotta az Oktatási Hivatalt, mert neki és a kortársainak nincs idejük élni, és bár a levél sok ponton vitatható, a lényegre rávilágít: az irreális elvárások igenis agyonnyomják az ember ambícióit. Ha egy gyerek nap mint nap azzal szembesül, hogy hamarabb szabadul, és a felvételin is jobban fog boldogulni, ha beprogramozott kis robotként végzi a dolgát, akkor a könnyebb ellenállás felé megy, és ezt fogja tenni. Hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy ezzel szembeszálljatok, srácok, én mégis újra csak azt mondanám: robbantsatok, legyetek engedetlenek!

Ne törődjetek vele, ha a felnőttek azt mondják, kezelhetetlen, hálátlan gyerekek vagytok, mert – és most, Kormos Anett szavaival, „ide kérem a nyilakat” – a tinédzserévek alatt a szülőnek az a dolga, hogy nehéz legyen neki. Erre az egyik nap egy csodás példát hallottam: egy ismerősünk, aki egyedül neveli a két fiát, elmesélte, hogy a nagyobbik egyik este részegen jött haza, egyéb jelek pedig arra utaltak, hogy egy lánnyal is közelebbi kapcsolatba kerülhetett. Az anya totál ledöbbent, mert bár nagyon közel állnak egymáshoz a gyerekeivel, fogalma se volt, hogy a fia már ilyesmiket csinál, bár, mint a srác rémült arckifejezéséből kiderült, valószínűleg ez volt az első eset. Az anyuka – tessék figyelni – nem kezdte el őt azonnal faggatni, inkább megvárta, míg rendbe hozza magát a fürdőben, aztán Messengeren megkérdezte, bemehet-e hozzá, hogy beszéljenek (tétel „a gyermek intim szférájának tisztelete”– című fejezetből). A fiú nagy nehezen, akadozva elmesélte az élményeit, ami már önmagában is szuper, ám a legjobb az anya reakciója volt, amikor, (persze csak nagy vonalakban) elmondta ezt nekünk: bevallotta, hogy nagyon sokat küszködik a kamaszaival, többször nehéz és fájdalmas, mint jó, de közben imádja a gyerekét, és tudja, hogy egyszer vége fog szakadni, neki csak ki kell tartania. Legszívesebben megtapsoltam volna ezt a hozzáállást, de mivel már így is baromi hosszú lett ez a cikk, zárszóként csak annyit mondok: a tinédzserkor mindenki számára kínszenvedés, és ez így van jól.

Szóval: ne féljetek rossznak lenni, srácok, oda nektek az oroszlánt is!

Kalapos Éva Veronika