Mindennapi feminizmus

Nem lehet nem észrevenni, hogy a feminizmus az utóbbi időben átütötte egy újabb falat, betört a mainstreambe, mindenhol téma, sőt, szinte divat lett (a szó szoros értelmében is). Amikor már Zimány Linda is olyan pólót húz, hogy „We should all be feminists” (azaz: Mindannyiunknak feministának kellene lennünk) – miközben bizonyos szempontból ő maga az ügy két lábon járó cáfolata –, akkor azt kell mondjuk: Ácsi! Tök jó, hogy a „feminista” jelzőt nem kell többé szégyellni, és nem kell miatta magyarázkodni, de van még mit tenni bőven. Nemcsak azért, mert egyes nők továbbra is boldogan csinálnak magukból szexuális tárgyat, és egyúttal bohócot az ügyből, hanem

mert a családon- vagy párkapcsolaton belüli erőszak még mindig ritkán kerül bíróság elé, hiszen a szexizmus jelensége továbbra is hétköznapi (sőt, vezetőnek választunk büszke nőgyűlölő politikusokat), és bizonyos területeken az üvegplafon is jócskán létezik még.

De. Viszont a hirtelen elterjedt feminizmus azzal is együtt jár, hogy olykor kissé elfogultak és egyoldalúak leszünk. Mindent észreveszünk és nehezményezünk, ami ellenünk irányul, de semmit, amit mi követünk el. Az áldozat szerepébe bújni mindig kényelmesebb, mint önvizsgálatot tartani, szembenézni a saját hibáinkkal is, és megpróbálni változtatni rajtuk. Pedig egyrészt bizonyos nők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a régi status quo fennmaradjon, másrészt a nők is tele vannak előítélettel – úgy általában a férfiakkal szemben. És ennek eredményeképp velük is előfordul, hogy a szexizmus hibájába (bűnébe?) esnek.

Férfiak kisebbségben

Vendel például – ő választotta ezt az álnevet – egy olyan fiatal férfi, aki a munkahelyén többségében nőkkel, az irodájában pedig kizárólag nőkkel van körülvéve. A kulturális marketing területén dolgozik, ami szerinte egy elnőiesedett szakma. Természetesen ez számára eleinte nem jelentett problémát, nem voltak sem fenntartásai, sem félelmei vele kapcsolatban. De az évek során egyre több olyan helyzetet élt meg, amelyben úgy érezte: a nemi szerepek igenis hangsúlyt kaptak, és mivel ebben a közegben ő került kisebbségbe, pont olyan diszkriminációt tapasztalt, mint amilyenekről máskülönben nők számolnak be.

Egyszer például nézeteltérése támadt egy kolléganőjével, és a vita annyira fellángolt, hogy mindketten felemelték a hangjukat. „Túlléptünk egy civilizációs határt, kiabáltunk egymással” – meséli – „aminek én nem láttam a megoldását, ezért egy ponton úgy döntöttem, kiszállok belőle, otthagyom a helyzetet. Erre a kolléganőm utánam kiáltott: 

»Ez aztán a férfias hozzáállás«!”

Már ez a mondat is megütötte a fülét, hiszen azt üzente: a férfi dolga lenne lezárni a vitát, de a helyzet tovább fokozódott, amikor később a kolléganő elment panaszt tenni a főnöküknél, és megvádolta Vendelt, miszerint: „úgy kiabált vele, hogy attól neki később sírnia kellett”.

„Ha egy ilyen váddal illetnek egy férfit a főnöke előtt, akkor az illető gyakorlatilag védtelenné válik, nem lehet ellene hitelesen érvelni” – mondja Vendel. „Nem mondhatod, hogy »Te is ugyanúgy kiabáltál velem« – holott ez volt a helyzet. Ugyanezt átéltem egyszer kívülről is, amikor a másik férfi kollégámat akarták kifúrni a tágabb csapatból. Őt is agresszióval vádolták, ezzel akarták hitelteleníteni, és ez sikerült is. Annyira sarokba szorítva érezte magát, hogy nem is próbálta meg elmagyarázni, pontosan mi történt az adott helyzetben, ki hogyan viselkedett, csak annyit tudott tenni, hogy igyekezett tagadni a vádat.”

Észrevétlen megjegyzések

Akadtak azonban olyan helyzetek is, amikor a kolléganők talán észre sem vették, hogy szexista módon viselkedtek. „Egyszer például egy velem egy szinten dolgozó kolléganőm a fejemhez vágta, hogy nekem biztos több a fizetésem, mert férfi vagyok. Később ezt hallottam úgy is, hogy nem rám, hanem a másik férfi kollégámra mondták” – meséli tovább Vendel. „Pedig senki sem tudott a másik fizetéséről, nem volt semmiféle bizonyítékuk, de még csak nem is sejthették volna, mondjuk, abból, hogy többet költöttünk, vagy többször mennénk nyaralni, esetleg olyan jó kocsival járnánk. Egyszerű előítélet volt.” 

(Ezen a ponton hozzá kell tennünk, hogy felmérések szerint a magyar nők átlagosan naponta 46 perccel dolgoznak többet a férfiaknál, de összességében 13.2 százalékkal kevesebbet keresnek, ami persze nem jelenti azt, hogy Vendel munkahelyén is ez a helyzet, pusztán egy fontos adat – a szerk.)

De rögtön eszébe jut egy olyan eset is, amikor a kolléganő egy férfiak által kitalált szexista frázist csavart ki, és fordított a maga javára. „Kapott egy feladatot, amihez egyszerűen nem volt kedve, nem akart gondolkodni rajta, lusta volt hozzá. Pedig nem volt nagy dolog, csak egy hétköznapi feladat. Ő mégis azzal passzolta át nekem, hogy »Bocsi, ehhez én nem értek, mert túl szőke vagyok.«

Egy másik alkalommal Vendel kedveskedni akart a vele egy irodában dolgozó nőknek, és a húsvéti szünetből festett tojásokkal tért vissza. Akkor meg azt kapta meg gúnyos hangsúllyal, hogy: „Ezt nem a nőknek kellett volna?”... Holott ők viszont nem hoztak semmit. 

A szexizmus az szexizmus

Ha ezek egy része apróságnak tűnik is, éppen az ilyen és ehhez hasonló pillanatok nehezítik, vagy akár keserítik meg az ember helyzetét egy közösségben.

Aki elejti őket, talán észre sem veszi, és valószínűleg ha szembesítenék, azzal védekezne, hogy esze ágában sem volt megbántani a másikat. De a megjegyzések céltáblája nem felejti el, sőt, általában sokáig gyötrődik miattuk. 

Vendel szerint a férfiak ellen elkövetett szexizmust nem szabadna különválasztani a nők elleni szexizmustól, mert valójában egy a gyökerük: egy vélt vagy valós előjogokkal rendelkező többség érzéketlensége a kisebbséggel szemben. „Érdekes módon a férfi kollégáimmal mi sosem beszéltük meg az ilyen jellegű problémáinkat a munkahelyemen. Talán azért, mert lekötött minket a napi küzdelem, és nem is egy irodában dolgoztunk. De azt hiszem, úgysem tudtunk volna egymáson segíteni” – mondja. Persze, hiszen ahhoz, hogy egy kisebbség ki tudjon állni magáért, el kell érnie egy kritikus tömeget.

Tudat alatt talán ez dolgozott Vendelben, amikor a legutóbbi szexista megnyilvánulást tapasztalta a munkahelyén – bár a vád kimondva éppen őt érte. „Munkaerőhiány támadt nálunk, fel kell vennünk egy vagy két új munkatársat” – meséli. „Mivel az irodában heten vagyunk, és ebből egyedül én vagyok férfi, titkon reménykedtem abban, hogy az új munkatárs férfi lesz. De pár héttel az első interjúk után már elterjedt a hír, hogy a potenciális jelöltek mind nők. Én meg voltam olyan óvatlan, hogy elárultam, nem örülök annyira, mert szerintem jobb lett volna a nemi arányokat kicsit kiegyenlíteni. Egy percen belül megkaptam, hogy ez szexista kijelentés. Pedig mi lett volna, ha fordított a helyzet? Nem egyszerűen támogatták volna, hogy több nő jöjjön a csapatba, de kutatási eredmények is léteznek arra vonatkozóan, hogy egyes szakmákban mi okozhatja a nők hiányát.”

Persze lehet, hogy Vendel tapasztalatai egyoldalúak. Vagy rásüthetjük, hogy azért éli meg így a helyzetet, mert túlérzékeny. De aki esetleg úgy véli, hogy egy férfi ne „nyafogjon”, vagy „oldja meg maga”, vagy „nehogy már a férfiakat sajnáljuk”, annak mindig jusson eszébe: mi lenne fordítva?

És ha egyenlőséget várunk, az nem vonatkozik mindenkire?

Gyárfás Dorka

A fotó illusztráció, nem a cikk szereplőit ábrázolja. (Forrás: iStock/Getty Images)