Két éve épp Madridban jártam, amikor ott Pride volt, és a barátaimmal kimentünk megnézni, milyen a spanyol Orgullo. Már napokkal előtte szivárványszínű zászlók lengtek az egész városban, a városházán is. Jóllehet, sokat járok külföldre, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Budapesten élek, és ez egy kicsit meglepett. Ugyanúgy, ahogy meglepett az is, hogy a múlt héten – New Yorkban járva – a kedvenc helyemen, a Wall Street és a Broadway sarkán álló apró templom kertjében is szivárványos zászló lengett, mert június a Pride hónapja. Ahogy Madridban, úgy New Yorkban is kicsit összeszorult a szívem. Mi miért nem élhetünk itt így? Miért nem lehetünk szabadok? Miért kárhoztatjuk honfitársainkat a boldogtalanságra? 

De térjünk vissza Madridba. Az Atocha-pályaudvarnál gyülekeztek a kamionok, amelyeken – számomra rettentő zenére –  már táncoltak az emberek. Az első kamion egy apró vonatra hajazott. Óvodás gyerekek ültek benne, óvónők és óvóbácsik vigyáztak rájuk, gyerekdalokat énekeltek, és szappanbuborékokat fújtak. Nem értettem, mit keresnek egy Pride-on, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhat egy aranyszínű fürdőnadrágba öltözött férfi, és egy-két báli sminket és nagyestélyit viselő két méter magas nőimitátor.

Az egyik óvónéni azonban elmagyarázta, hogy ezek az ovisok a szivárványgyerekek, akiket meleg vagy leszbikus párok nevelnek, és megnyugtatott, nem lesz semmi bajuk, ha transzvesztitát látnak, legfeljebb idejekorán megtanulnak toleránsnak lenni.

A sokktól még nem tértem magamhoz, amikor megpillantottam a spanyol kereszténydemokrata párt kamionját. Épp választásra készült az ország, egyetlen párt sem engedhette meg magának, hogy ne képviseltesse magát a Pride-on. Önkéntelenül megint párhuzamot vontam a magyar valósággal, és nem éreztem jól magam, visszamentem inkább a szállodába. Bekapcsoltam a tévét, ahol a híradóban a karneváli hangulatról tudósítottak, és elmondták, hogy közel kétmillió ember ünnepel Madrid utcáin.

A madridi Pride

Akkor már vezettem egy blogot az azóta elhíresült macskám nevében. Leírtam a látottakat, és a blog olvasói közül 20-an eldöntötték, hogy menjünk ki együtt a két héttel későbbi pesti Pride-ra. Idén harmadik alkalommal megyünk, immár hetvenen. Ugyanúgy, mint tavaly, most is lesz egyenpólónk, lesz molinónk, lesznek közöttünk szép számmal nyugdíjasok, és egy anyuka is a kisgyerekével. Remélem, mi leszünk a legnagyobb csapat, bár tavaly pár multi és nagykövetség igen nagy számban képviseltette magát. Én nem kérdezem, ki leszbikus, ki meleg a csapatban, mert egyrészt semmi közöm hozzá, másrészt nem is érdekel, de tavaly egy ötvenes nő írt a Pride után egy nagyon megható köszönőlevelet. A nő leírta, hogy évtizedek óta együtt él a párjával, felneveltek két gyereket, de a melegfelvonulásig még soha nem fogta meg a párja kezét az utcán. Ciki, nem ciki, megkönnyeztem. 

Milyen lehet leélni úgy egy életet, hogy nem foghatom meg nyilvánosan annak az embernek a kezét, akit én választottam magam mellé, akit a legjobban szeretek, és akiért bármire képes lennék…

Ma Magyarországon a melegek nem járnak kézenfogva. Melegnek lenni szégyen. A buzi szitokszó, használják a vonatra, ha éppen késik, a tanárra, ha egyest ad, és mindenre, amit szégyenteljesnek gondol a nyelvhasználó. Ha egy tizenéves azzal szembesül, hogy ő meleg vagy leszbikus, legtöbbször szégyennek éli meg a életét, és a legszebb dolgot, amit átélhet: a szerelmet.

A magyar melegek nem búcsúznak csókkal egymással nyilvános helyen, mert hallották már eleget, hogy „mocskos buzik”.

Pedig buzinak lenni nem szégyen, a homoszexualitás az emberi szexualitás egyik formája. Homofóbnak lenni annál inkább szégyen. És engem nem érdekel, ki homofób, ki nem, de ha lehet, a négy fal között élje ki ilyen irányú vágyait. Pár évszázada, amikor a kedvenc New York-i templomom kertjébe az első halottakat temették, Amerikában a vörös hajúakat égették meg, mert azt hitték, hogy boszorkányok. Akkor a vörös hajúak voltak a kitaszítottjai a társadalomnak, ma a melegek azok. Tőlük vesszük el a boldog élethez való jogot azzal, hogy megszóljuk őket, hogy a négy fal közé korlátoznánk az életüket – pedig az emberi élet nem korlátozható egy szobába. 

A szégyen ellentéte a büszkeség, és ma Magyarországon mindösszesen egy nap van, amikor ugyan kordonok között, de mindenki megfoghatja annak az embernek a kezét az utcán, akit szeret, függetlenül attól, hogy mi a szexuális orientációja – és ez a meleg büszkeség napja. Ez az egy nap, amikor végre nem kell senkinek titkolóznia, amikor mindenki az lehet, aki, és ezért senkit nem ítélnek el. 

Kár, hogy a magyar hatóságok kordonok közé szorítják a felvonulókat, hiszen a Pride lényege éppen az lenne, hogy bevonják a várost ebbe a vidám, jókedvű, színes, kicsit talán zajos felvonulásba, hogy mindenki láthassa, nem ördögtől való ez az egész, és részt vehessen benne.

Ettől még senki nem sem lesz buzi, csak talán elfogadóbb, megértőbb, és elgondolkozik azon, hogy a világ attól szép igazán, hogy színes – mint a szivárvány.

Boldog Pride-ot, Budapest!

Homonnay Gergely