Finnország egyik legkapósabb árucikke az egyik leggyakrabban fordított finn szerző: Tove Jansson. Az iránta való tisztelet jeleként a születésnapja, augusztus 9-e lett a finn művészet napja is. Ő adta a világnak a múminokat, a gömbölyded figurákat aztán megfilmesítették (többek között Japánban, ahol szintén óriási népszerűségnek örvendenek), de színpadi adaptáció, és még opera is készült belőlük.
„Ha a kommunikáció megmarad, az már nagyon fontos védőfaktor” – mondja Dr. Kulcsár Gabriella, akit a grazi lövöldözés kapcsán kérdeztük arról, milyen folyamat vezet el az iskolai ámokfutásig. Miért kellene a nemlétező elkövetői profil helyett arra koncentrálnunk, hogy az emberek ne szigetelődjenek el? Milyen párhuzamokat találunk az ámokfutás és az öngyilkosság között? És milyen hatásai vannak egy ilyen traumának a közösségekre?
A WMN Karcokban a legnépszerűbb íróktól olvashattok arról, milyennek látják a világot, amelyben élünk, és milyenek vagyunk mi magunk ebben a világban. Nevetés és fájdalom, líra és irónia, mese és fekete humor – felkavaró képek és gondolatok hétről hétre. Felkészültetek? Akkor gyerünk!
Egyre többet vagyunk egyedül, és ez a társas készségeinkre, az épített környezetünkre, a szokásainkra, a valóságészlelésünkre is kihat. Na meg a politikára, ami egyre groteszkebbé válik.
„Csak ültek ott, sorstársaik tömegében is egyedül. Hátrahagyva, elhagyva. Várva, hogy valamelyik kórházi osztályon – mindegy, melyiken, ahol majd helyet találunk nekik – végre megpihenhessenek. Vannak, akik még az otthoni magánynál is rosszabbat élnek meg karácsonykor: elutasítottságot. Kitaszítottságot.”
Nagyon erős értékrend szerint mond igent vagy nemet valamire Jakupcsek Gabriella, hiszen túl sokszor tapasztalta meg, milyen a megalkuvásokkal teli élet.
Vajon mi a könnyebb: elfogadni, hogy talán nem lesz többé párkapcsolatunk, pedig vágyunk rá, és felhagyni az ismerkedéssel, vagy megtalálni azt az embert, akit nemcsak szeretni tudunk és viszontszeret minket, de a harmonikus együttlét is lehetséges vele? Vannak, akik inkább az első opciót választják, azaz lemondanak a társkeresésről.
„Szingli. Gyerekét egyedül nevelő anya. Egyedülálló nő. Ez mind én vagyok, de a kép ennél sokkal komplexebb: egy állandóan társát kereső, menet közben önmagát bogozó lény” – írja Kégl Ági. De vajon elég-e szembenézni a saját hozott sémáinkkal a változáshoz?
Hogy lehet, hogy a közösségi médiában fiatalok tucatjai bújnak elő a névtelenség homályából, hogy arról valljanak, nincsenek barátaik? Terjed valami lassú, és alattomos vírus, amit a lehető legpontosabban magánynak lehetne nevezni? Wilson Luca írása.
Az idő és a kor, amely mindenkit a saját buborékjába zár, nem kedvez a barátságok fennmaradásának vagy az új kapcsolatok kialakulásának. Könnyen lehet, hogy egy nap rájövünk, egyedül maradtunk, vagy legalábbis alig-alig mozdulunk ki otthonról. Mihez kezdjünk ezzel az érzéssel?