Miközben a fél életünk a közösségi médiában dokumentált, a betegségeinket általában babonásan, szégyenkezve titkoljuk. Miért van ez így? Segít-e a betegnek, ha nyíltan beszél az állapotáról? Mi a helyzet a sztárok, ismert emberek esetében? Az ő tabutlanításuk árt vagy használ nekünk?
Nagyon erős értékrend szerint mond igent vagy nemet valamire Jakupcsek Gabriella, hiszen túl sokszor tapasztalta meg, milyen a megalkuvásokkal teli élet.
A felnövekő generáció kérdezne a pénzügyekről, és nyilván az idősebbektől próbálna tanulni. Azonban ha szorongó, esetleg letorkoló válaszokat kap, a minta megy tovább: egy újabb nemzedék kezd szégyenkezni a pénzügyei miatt.
Janne Tellert nagyon érdeklik a magyar viszonyok, nemhiába dolgozott az ENSZ békefenntartójaként, mielőtt az irodalmat választotta. A könyvek befóliázásáról is igen karakán véleményt fogalmazott meg a vele készült interjúban.
A korábbi tévhit szerint csak minden 100. nő képes rá, ám egy friss kutatás alapján sokkal többen:
Szorongásoldók és antidepresszánsok – gyógyszerek, amelyekért naponta több ezer ember áll sorba a patikában, mégis súlyosan stigmatizálja őket a társadalom. Persze ennek is megvan a maga oka.
A transzparens kommunikáció mellett pár apró változtatás is sokat segíthetne a változókorban lévő nőknek. Koch Mária menopauzakutatóval beszélgettünk.
„– Ki vagy te?
– Nem szeretem azt a nőt, akivé váltam melletted. De ez nem a te hibád.”
„Régen a szüléseknél és az utolsó leheletnél is együtt volt a család, kicsik, nagyok, idősek. Ma az ilyesmit sokan barbár hókuszpókusznak tekintik” – Szabó Anna Eszter és pszichológus édesanyja, Kazimir Ágnes, ezúttal II. Erzsébet királynő halála kapcsán az élet végéhez fűződő viszonyunkról, a tradíciókról és a gyerekek bevonásáról beszélgettek.
Kezdjük ott, hogy mi számít egyáltalán nagy korkülönbségnek! Erre is választ adnak a témában készült pszichológiai kutatások, amelyeket Milanovich Domi foglalt össze. Kérjük, a cikk elolvasása után kommenteljetek.