Persze, el lehet határolódni a hírektől, a politikától, társadalmi problémáktól, de vajon milyen áron? Lehet-e a belső békénk fontosabb, mint a gyerekeink jövője?
„Most jólesik cinikusnak lenni, mert nem maradt másom a védekezésre” – írja Anna Eszter arról, hogy mára szinte hozzászokott ahhoz, hogy a kisebbségnek (tartozzunk akármelyikhez is) mindig van félnivalója.
Ha lenne egy országom, az mindenki országa lenne, aki azt szeretné, hogy az övé is legyen.
„Az én gyerekkoromban a politika nem volt ennyire az arcunkba tolva. A majdnem nyolcéves gyerekem mindent elolvas, ezért kérdez is. Ha valami extra marhaságot hallott a suliban, azt tisztázzuk. A hatéves kisasszony meg viccesen rászólt az ovistársára, hogy: »Balázs, előre menj, ne hátra!«” A politika mindenütt jelen van, ez alól a gyerekeink világa sem kivétel. Hogyan lehet ezt kezelni?
„Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nincs bennünk semmi közös, hogy eljött az a pont, ahol egymás ellen vagyunk a szomszédjaimmal, ahol feladjuk az emberségünket azért, hogy egy kicsit jobbnak érezhessük magunkat valaki másnál” – egy Z generációs kétségbeesett kiáltása a reményért.
„A pokolban különleges hely vár azokra a nőkre, akik nem segítik egymást” – hangzott híres mondata a héten elhunyt egykori külügyminiszternek.
A fél ország aggódott érte. Reméljük, a másik fele is, különben annyira kettészakadt a társadalmunk, hogy már a humor sem segíthet rajtunk.
Sok gyerek szenvedélyesen szeretne tenni azért, hogy egy jobb világban éljünk, és ma már sok fiatal megtapasztalta, hogy nem kell ehhez feltétlenül a felnőttekre várniuk. Gyerekjogi szerzőnk három tizenéves aktivistával beszélgetett.
Mi a megoldás? Hogyan legyünk aktív állampolgárok? Erre keresett választ egy friss pszichológiai kutatás.
A négyes ikreket a Rákosi-rendszer „államosította”. És amikor már nem tudtak propagandacélokat betölteni, úgy elfelejtették őket, mintha nem is lettek volna.