Nem mindegy, hogyan beszélünk arról, amit az olimpiai sportversenyeken látunk. Nem mindegy, mit tartunk nagy teljesítménynek, hogyan viszonyulunk a sportolók testéhez, és más nemzetek sportolóihoz. Az olimpia több mint sport – a gyerekeink számára is.
Akiben világ életében erős volt a megfelelési vágy, az hajlamos versenyre kelni önmagával még abban a dologban is – ez esetben a futásban –, amelyet egyébként azért csinál, hogy minden korláttól megszabaduljon. De vajon mi történik, ha mégis elengedi ezt a kényszert?
A perfekcionista nehezen tolerálja, ha hibázik, önmagát erősen kritikus szemmel nézi, és sokat szorong attól, hogy mások a legapróbb tévedések miatt is nevetségesnek vagy esetlennek fogják látni. És míg másokat boldoggá tesz, ha egy nehéz tesztet sikeresen elvégeznek, számára a szinte tökéletes eredmény is lehet lehangoló.
Te milyen narrátora vagy a saját életednek? Kinek próbálsz megfelelni? A szüleidnek? A barátaidnak? A főnöködnek? Mersz belevágni dolgokba akkor is, ha nem feltétlenül leszel benne kiemelkedő, és egyszerűen csak jól akarod érezni közben magad?
Szorongás az élet megrontója. És hogy mennyire nem válogat, az kiderül dr. Gyurkó Szilvi szokatlanul személyes írásából:
Szerinted mi a jó módszer egy olyan kislánnyal, aki szó szerint orrvérzésig fejleszti, hajtja magát, tanul, igyekszik?
Ki mást hibáztatna egy megcsalt maximalista nő, mint önmagát? Hiszen nyilván ez is azt jelenti, hogy „nem volt elég jó”.
Egy gyerekkori trauma feldolgozása alakította ki a tökéletességre való törekvését, amit aztán a támogató háttere tudott maximalizmussá szelídíteni.
Vannak rendkívüli nők hihetetlen történetekkel. Olyanok, akiktől egy kicsit elvettek, de kaptak a sorstól mást cserébe, például el nem fogyó kitartást. Sári Nóri története éppen ilyen, és ő nem csak az álmait váltotta valóra, hanem egy kicsit túl is szárnyalta azokat. Prónay-Zakar Gina írását olvashatjátok.