„Csúnyán beszéltem magamról, borzasztóan bele tudtam lovallni magam az önostorozásba, önsajnálatba. Nehezen bíztam meg bárkiben, hisz azt hittem, engem mindenki csak két mellnek lát.” Anna története – így vagy úgy – sokunk története.
„A strand valójában az egyik legdemokratikusabb intézmény, mindannyian egy konzervdobozba zsúfolt heringnek érezzük magunkat, ahogy másoktól fél méterre próbáljuk kipihenni az év fáradalmait... A fenét sem érdekel, ki hogy néz ki. Különben is, napozni köztudottan lehunyt szemmel érdemes.”
Nincs is szánalmasabb, mint valakit a testalkata miatt fikázni. De országosan olvasott magazinok részéről ez a hozzáállás egyenesen vérlázító.
„Itt vagyok én, negyvenéves, kétszer szült, laza kötőszövetű, hízásra hajlamos, szakmai ártalomként óriásira nőtt rekeszeizmú nő..." Palya Bea írása gyógybalzsam. De tényleg.
Tedd a szívedre (és a gyantacsíkodra) a kezed: le tudnál mondani a szőrtelenítésről egy életre? No és egy teljes évre?
Nem, nem mindig más tehet róla, nem lehet mindig a körülményeket okolni.
Miért lenne feltétlenül tortúra egy diéta? Miért kínkeserv a mozgás? És miért „kell” sajnálni a kövéreket, gyűlölni a soványakat?
Mitől látjuk magunkat olyannak, amilyennek? És miért van az, hogy a tükör előtt állva is eszünkbe jut néha: hogyan látnak minket mások?
Nem egészen egy hónappal ezelőtt született meg Palya Bea második gyermeke. Megváltozott testről, csíkokról és plusz kilókról, örömről és kételyről ír cikkében – úgy, ahogy csak ő tud.
„Borzasztó dolog ez cinikus lelkünknek, de ahogy az lenni szokott, csak az elfogadás és a kegyelem gyógyít – mint valami spirituális WD40." A fogyókúra (hosszú távon) nem oké. Szar ügy. By Anne Lamott.