Hálával tekinteni a testünkre – Az #azentestemben-kampányom eddigi tapasztalatai
Miért nem beszélünk a testünkről?
Miért nem beszélünk a testünkről?
„Hálás vagyok azért, mert nem haltam meg, mert az életet választottam. És ráadásul egy olyan életet, amit egyre jobban szeretek élni.”
„Amit a világ gondol rólam, az nem rám tartozik. Azzal a világnak van dolga.”
„Csúnyán beszéltem magamról, borzasztóan bele tudtam lovallni magam az önostorozásba, önsajnálatba. Nehezen bíztam meg bárkiben, hisz azt hittem, engem mindenki csak két mellnek lát.” Anna története – így vagy úgy – sokunk története.
„A strand valójában az egyik legdemokratikusabb intézmény, mindannyian egy konzervdobozba zsúfolt heringnek érezzük magunkat, ahogy másoktól fél méterre próbáljuk kipihenni az év fáradalmait... A fenét sem érdekel, ki hogy néz ki. Különben is, napozni köztudottan lehunyt szemmel érdemes.”
Nincs is szánalmasabb, mint valakit a testalkata miatt fikázni. De országosan olvasott magazinok részéről ez a hozzáállás egyenesen vérlázító.
„Itt vagyok én, negyvenéves, kétszer szült, laza kötőszövetű, hízásra hajlamos, szakmai ártalomként óriásira nőtt rekeszeizmú nő..." Palya Bea írása gyógybalzsam. De tényleg.
Tedd a szívedre (és a gyantacsíkodra) a kezed: le tudnál mondani a szőrtelenítésről egy életre? No és egy teljes évre?
Nem, nem mindig más tehet róla, nem lehet mindig a körülményeket okolni.
Miért lenne feltétlenül tortúra egy diéta? Miért kínkeserv a mozgás? És miért „kell” sajnálni a kövéreket, gyűlölni a soványakat?