„A testem az én ügyem, az én feladatom” – Egy volt anorexiás lány vallomása
„Hálás vagyok azért, mert nem haltam meg, mert az életet választottam. És ráadásul egy olyan életet, amit egyre jobban szeretek élni.”
„Hálás vagyok azért, mert nem haltam meg, mert az életet választottam. És ráadásul egy olyan életet, amit egyre jobban szeretek élni.”
„Amit a világ gondol rólam, az nem rám tartozik. Azzal a világnak van dolga.”
„Csúnyán beszéltem magamról, borzasztóan bele tudtam lovallni magam az önostorozásba, önsajnálatba. Nehezen bíztam meg bárkiben, hisz azt hittem, engem mindenki csak két mellnek lát.” Anna története – így vagy úgy – sokunk története.
„A strand valójában az egyik legdemokratikusabb intézmény, mindannyian egy konzervdobozba zsúfolt heringnek érezzük magunkat, ahogy másoktól fél méterre próbáljuk kipihenni az év fáradalmait... A fenét sem érdekel, ki hogy néz ki. Különben is, napozni köztudottan lehunyt szemmel érdemes.”
Nincs is szánalmasabb, mint valakit a testalkata miatt fikázni. De országosan olvasott magazinok részéről ez a hozzáállás egyenesen vérlázító.
„Itt vagyok én, negyvenéves, kétszer szült, laza kötőszövetű, hízásra hajlamos, szakmai ártalomként óriásira nőtt rekeszeizmú nő..." Palya Bea írása gyógybalzsam. De tényleg.
Tedd a szívedre (és a gyantacsíkodra) a kezed: le tudnál mondani a szőrtelenítésről egy életre? No és egy teljes évre?
Nem, nem mindig más tehet róla, nem lehet mindig a körülményeket okolni.
Miért lenne feltétlenül tortúra egy diéta? Miért kínkeserv a mozgás? És miért „kell” sajnálni a kövéreket, gyűlölni a soványakat?
Mitől látjuk magunkat olyannak, amilyennek? És miért van az, hogy a tükör előtt állva is eszünkbe jut néha: hogyan látnak minket mások?