Huszonhét éve nincs olyan halottak napja, hogy ne sütne verőfényesen a nap. Míg a szeretteim sírjai fölött görnyedeznék, csendben beszélgetnék, mintha nem is az élőkhöz szólnék, hanem nekik súgnám a szavaimat. A nagy halom földön túlra üzenném, hogy hiányoznak.
Gyakran fogadja legyintés vagy rosszallás a kifaragott töklámpásokat itthon, és társul mellé a megjegyzés: „ez amerikai hagyomány”. Miközben a néprajzi feljegyzéseink őrzik a töklámpások emlékezetét a magyar kultúrában is. De miért van szükségünk kultúrától függetlenül az ünnepekre, és velük a halottakról való közös emlékezésre?
Temetőbe járni nem feltétlenül szomorú, nyomasztó dolog. Lehet felemelő, sőt vidám esemény is. Hiszen a halál az élet része, és akire emlékezünk, életben tartjuk.
November 1-jén az elhunyt gyerekek, 2-án a felnőttek lelkei indulnak útnak, a helyiek pedig mindent megtesznek, hogy halott szeretteik visszataláljanak hozzájuk. A vidám készülődésről Mexikóban élő szerzőnk, Trembácz Éva Zsuzsanna számol be nektek.
Október utolsó, november első napjaiban egyfajta ünneptorlódás jött létre. Hogy pontosan mikor, mit, hogyan és miért úgy ünneplünk, azt most teológus végzettségű szerzőnk elmagyarázza:
Bár nincs rajta a térképen, sok ezer ember mégis rábukkant már a titkos kertre és a benne lévő ósdi, fekete, tárcsázós telefonra, amelynek híre szájról szájra jár nemcsak Japánban, de az egész világon immár. Kurucz Adrienn mesél nektek az együttérzés és az összefogás e csodás szimbólumáról:
„Csak az nem fél, kit a remény végleg magára hagyott.”
„Korábban mindig azt gondoltam, hogy én irányítom az életemet, és velem semmi rossz nem történhet. De ha valamit, hát azt megtanultam ebből az időszakból, hogy hiába szeretjük azt hinni, nem vagyunk mindenhatók.”
Az elkövetkező napok az angolszász, a keresztény és az általános európai hagyományok szerint is a halálról, halottakról szólnak. De hogyan csapódik le mindez egy ovis kisgyerekben? És egyáltalán: kell neki tudnia azt, hogy mi a halál? Tóth Flóra elmeséli, náluk hogy van ez.
Halálom után is...