A karácsonyi album – Álmok az utcán élőknek
Ez egy elképesztő történet – és ami még hihetetlenebb: az élet írta.
Ez egy elképesztő történet – és ami még hihetetlenebb: az élet írta.
4 testvér, 5 tárgy.
Az élményeink formálnak minket – legyenek akár jók, akár rosszak –, és emlékké szelídülve mindegyikért hálásak lehetünk.
Miért ragaszkodunk néha olyan tárgyakhoz, amelyeknek látszólag semmi hasznuk – és miért válunk meg könnyedén mástól, ami annyi mindenre jó volna még? Mert az emlékek őrzése nem racionális kérdés, hanem szívbéli.
Mit tehet az ember, amikor darabokra törik valami, ami nagyon fontos neki? Nekiáll a nagyobbik kalapáccsal, és még tovább aprítja. És megpróbál tanulságokat keresni.
„Különös dolog ez a festés: elengedés és megtartás egyszerre. Az új alatt ott a régi réteg, de már nem látható. Egyik pillanatban megnyugtat, a másikban kiömlik belőlem a múlt, és zokoghatnékom támad” – szerzőnk fest. Már megint, de most másképp. Ecsetvonásai nyomán pedig kirajzolódik valami, ami sokkal több néhány új festékrétegnél.
A lánybúcsú nem egy életszakasz lezárásáról szól, hanem azokról, akikkel mindezt megélted.
„Imádtam magunkat, most gyűlölöm a magányt, hogy a köldökzsinórt végleg elvágták.” Búcsú egy édesanyától, akivel vidám kaland volt az élet.
Neked is van hasonló emléked a nagymamádról?
Kacatok, lomok, amik másnak semmit nem jelentenek, mi mégsem tudunk megválni tőlük. Megosztjátok velünk a legértékesebb, féltve őrzött tárgyaitok történetét?