„A cél, hogy a hangszered a tested folytatásának érezd” – Lukács Miklós cimbalomművész a Popfilterben
Aki rendszeres olvasója a WMN-hírlevélnek, emlékezhet arra a beköszönőmre, amelyben leírtam, miként rohangált maszkért nekem egy világhírű cimbalomművész, és egy szintén mindenféle díjakkal ékesített klarinétművész a BMC-ben, miközben a színpadon már javában őket konferálták a saját koncertjükön. Ezzel a sztorival indul a mai Popfilter, ugyanis a két kiváló muzsikus egyikét, Lukács Miklóst hívtam meg beszélgetni. (Másikukról, Klenyán Csabáról is ejtünk szót persze, és nem csak a kettejük mentőakciója okán.) És ahogy már a legelején elárulom az adásban: nem is próbálom leplezni, mennyire csodálom a művészetét. A mai adásban tehát Lukács Miklós cimbalomművész. WMN Popfilter – Szűrjük a zajt!
–
Cimbalmos édesapával, hegedűs édesanyával szinte borítékolható volt, hogy Lukács Miklós maga is megtanul majd valamilyen hangszeren. Arról, hogy miért kötött ki a cimbalom mellett, és milyen a viszonya a másik hangszerével, a zongorával, lebilincselően mesél, aminek nyomán a hangszeres játék lelki aspektusai is kiviláglanak.
Milyen a viszonya a világ egyik legismertebb és legelismertebb cimbalomművészének az oly sokat ostorozott magyar nótához? Miért állt be annak idején maga is vendéglátózni, és mit tanult ebből a kalandból? Hogyan dolgozik Lukács Miklós zeneszerzőként, és miért van az, hogy az ő játéka a jelen legkiválóbb komponistáit ihleti meg? Hogyan ismerszik meg a jó zeneszerző a szólista szempontjából? Van-e nótája Lukács Miklósnak? Miért olyan különleges hangszer a cimbalom, és mennyire azonosítják külföldön Magyarországgal?
Ez a beszélgetés azzal együtt is, hogy rengeteg kérdést tettem fel, olyan szép simán folyt, mint egy versenymű második megnyugtatóan lágy tétele. Telis-tele van apró, finom mozzanatokkal, de itt-ott felsejlenek benne a nagy motívumok is, és mindvégig érezhető benne az alkotó zsenialitása.
Ritkán használom ezt a szót, de mai vendégemmel kapcsolatban tökéletesen indokolt.
Akárkit kérdeztem Miklósról, muzsikustársai és a vele dolgozó karmesterek, a számára komponáló zeneszerzők közül mindenki csak a legnagyobb elragadtatással beszélt profizmusáról, lefegyverző virtuozitásáról, alázatáról.
Ha az ember úgy hallgatja ezt a beszélgetést, hogy nem járatos a komolyzenében vagy a jazzben, akár az a benyomása is támadhat, hogy egy maroknyi közönség sztárjáról van szó. Aztán amikor Miklós sztorizósra vált, a legnagyobb természetességgel kezd úgy egy történetet, hogy „felhívott a Roger Waters”.
Mert az ő világában nincs abban semmi meglepő, hogy a Pink Floyd legendája valakitől elkéri Lukács Miklós telefonszámát egy lehetséges kollaboráció miatt. Hogy ez létrejött-e? Az is kiderül a mai adásból.
Az olvasói-hallgatói visszajelzések alapján egyértelműnek tetszik, hogy a Popfilter-hallgatók imádnak elmerülni számukra új műfajokban, többet megtudni más generációk, más szcénák, szubkultúrák sztárjairól, akikkel másként talán soha nem kötnének közelebbi ismeretséget.
Úgy érzem, a mai Popfilter pont ilyen adás.
Szerkesztőm, Dián Dóri Miklós távozása után annyit mondott: ezt az embert bármeddig, de bármeddig képes lenne hallgatni. Mondtam neki, hogy én is – a játékát is, meg azt is, ahogy mesél.
És talán belefér, hogy leírjam, pályafutásom egyik legszebb mondatát is Miklóstól kaptam, amikor a stúdióból kilépve azt mondta: Adrienn, több olyan kérdést is feltettél, amit még soha senki nem kérdezett meg tőlem.
A Popfilter további epizódjait itt találod:
