Kiábrándultunk: hova tűnt a Bűbáj?

–

Óriási sikert aratott 2007-ben a Bűbáj, nem véletlenül: izgalmas alapkoncepció, hogy a bejáratott sablonokból összerakott Disney-hercegnő a való világban találja magát, és igazán szórakoztató nézni, ahogy a számunkra ismerős valóságban bukdácsol. Az alkotók egy nagy adag öniróniát is hozzáadtak a meséhez, és kiforgattak minden közhelyet, amivel egy Disney-hercegnős filmben találkozunk. Ez a humor még úgy is imádnivalóvá tette a filmet, hogy a történet maga kiszámítható, és meglehetősen egyszerű volt. Persze azért nem vitték túlzásba: annak a mesének is az a vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem… Vagyis, most már csak addig, amíg meg nem kaptuk a folytatást.

Az Óperencián innen

Tíz évvel később Andalgóciát végleg maga mögött hagyva Giselle New Yorkban telepedik le Roberttel és az azóta kamasszá cseperedett Morgannel, de hamar rájön, hogy a való világban az igaz szerelem csókja után az emberek a lehető legritkább esetben élnek boldogan, amíg meg nem halnak.

Ennél sokkal kiábrándítóbb ez a hely: a férje kiégett a munkájában, a nevelt lánya pedig, aki gyerekként imádta, hogy egy igazi mesebeli hercegnő az új anyukája, most már halál cikinek tartja az egészet.

Mindeközben alig egyéves kislánya, Sofia gondozása is rámarad az állandóan robotoló férje mellett.

Egyszóval Giselle boldogtalan, ezt pedig úgy akarják orvosolni, hogy a nagyváros forgatagát maguk mögött hagyva az agglomerációba költöznek, Monroeville-ben keresik az elveszett varázslatot. A tinilány Morgan persze nem örül ennek, ráadásul az új ház sem egy kacsalábon forgó palota. És amint Giselle ráeszmél, hogy a környezetváltozás önmagában nem oldja meg a problémáit, és nem fog kevésbé hiányozni neki Andalgócia, azt kívánja, bárcsak egy tündérmesében élnének. Igen ám, csakhogy semmi sem úgy sül el, ahogyan szerette volna: a mesékben ugyanis a mostohák gonoszak, és úgy tűnik, ez a sors vár a naiv – valaha volt – királylányra is.

Kell a folytatás? Igen

Tízéves voltam, amikor az első filmet bemutatták, emlékszem, moziban láttam a szüleimmel, és imádtam. Naná: melyik kislány ne szeretne egy igazi hercegnővel találkozni, aki varázslatossá teszi a valóságot? Azóta még néhányszor láttam a tévében, de már alig emlékeztem rá, ezért mielőtt nekiveselkedtem a folytatásnak, megnéztem újra a Bűbájt, csak hogy legyen viszonyítási alapom, és ne csak az elfogult gyerekkori emlékeimre támaszkodjam.

Mondhatom: tizenöt évvel később, már felnőtt fejjel is nagyon kedves szórakozás ez a film. A poénjai ülnek, a kikacsintások mókásak, a koncepció továbbra is működik, és bár már látom a film logikai buktatóit, és hogy a karakterek meglehetősen egysíkúak, mégis nagyon élveztem.

A friss élmény miatt pedig csak még inkább kíváncsi lettem a folytatásra.

Bőven van ugyanis muníció abban, hogy egy mesebeli hercegnő hogyan boldogul a mi zord világunkban, hogyan működik a valós családi kapcsolatokban, és mit kezd azzal, hogy itt egy szívhez szóló dal nem oldja meg minden problémánkat.

Így kellett volna folytatni? Nem

Kellemesen merész húzás az alkotók részéről, hogy azt mutatják be, mi van a boldogító igen után. Biztató indítás, hogy Giselle nem elégedett az életével, és kifejezetten izgalmas a gondolat, hogy gonosz mostoha válik belőle. Nagyon sok irányba indulhattak volna innen a készítők, ám a megoldás, amit végül választottak, talán a lehető legrosszabb.

Giselle gonosz mostohává való átváltozása ugyanis nem a személyiségének fejlődése nyomán és az átélt nehézségek miatt következik be, hanem egy varázslat miatt, ami ellen – amíg még lehet – maga is küzd. Pedig ez úgy is megtörténhetett volna, hogy a nevelt lánya kamaszos lázadása hozza ki belőle a gonosz énjét, és így talán még egy tanulság is belefért volna a történetbe. Ehelyett azonban egy felsőbb erő hat a főszereplőre, ami agyonvágja az egésznek az izgalmát, mert úgyis tudjuk, hogy jó lesz a vége – hiszen ez azért mégiscsak egy mese.

A varázslat nemcsak Giselle-ből csinál rosszat, de a kívánságának megfelelően a való világból is tündérmese lesz éneklő háztartási gépekkel, legyőzendő sárkányokkal és középkori díszlettel.

Ironikus, hogy a varázslat épp azáltal vész ki a filmből, hogy a cselekményt teleszuszakolták vele.

Mert az előző filmhez hasonlóan ebben is bőven akadnak ugyan kikacsintások, és egyes mesei elemeket szintén kifiguráznak, de így, hogy más a környezet, már nem túl hatásos. A poénok minősége sem közelíti meg az előző filmben hallottakat, ezek híján viszont az egész nem más, mint egy hagyományos mese: annak viszont rossz. 

Ezért kár volt összecsődíteni az eredeti stábot

Amy Adams Giselle szerepében továbbra is csodás, ő maga egy Disney-hercegnő. Az első film vitathatatlan érdeme a már említetteken túl, hogy feltette őt a világhírű színészek térképére, azóta már jó sok filmben bizonyította, hogy nem érdemtelenül. Itt is hozza a tőle megszokott színvonalat, és a gonosz szerepében is fürdőzik. Ám rajta kívül másról már nemigazán mondható el, hogy élvezet lenne nézni a játékát – és ez nem a színészek hibája.

Patrick Dempsey Robertje, meglepő, de még annál is sótlanabb, mint az első filmben, és érezhetően nem tudtak mit kezdeni vele a készítők. Jobb híján bedobják, hogy legyen ő az ügyeletes vicces karakter, de egyáltalán nem működik, minden perc, amit az ő téblábolásának követésével töltünk, időpocsékolásnak hat. Morgan (Gabriella Baldacchino) a varázslatnak köszönhetően egyik pillanatról a másikra lesz közepesen lázadó kamaszból egy indokolatlanul boldog és naiv lány, akit mértékkel egzecíroztat a mostohája.

Az ő karaktere kapcsán ütközik ki legjobban a film logikátlansága, sose derül ki, hogyan tudja használni a törött (!) varázspálcát úgy, hogy ő nem is andalgóciai mesehős – gondolom, a szeretet, meg ilyenek, de még ezt a sablonos magyarázatot sem kapjuk meg.

Visszatér egy fél pillanatra Edward herceg (James Marsden) és Nancy (Idina Menzel) is. Jó őket újra látni, hozzák az előző részben megszokott karakterüket is, meg hát az ő ajándékuk okozza a bonyodalmat, de ennél többet nem lehet elmondani róluk, annyira keveset vannak képernyőn.

Az egyik legfájdalmasabb pedig, hogy Maya Rudolph mint főgonosz totálisan felejthető – megint csak nem a színésznő hibájából. Totálisan érdektelen a karaktere, igazából ki is hagyhatták volna. Amiért mégis van értelme, hogy itt van, az a közös duettjük Giselle-lel, ami az egyetlen kiemelkedő dal a filmből, talán a tetőpontja a mesének, pedig nem is a katartikusnak szánt pillanatban hangzik el.

És természetesen visszatér Pip, a mókus is, és kifejezetten mókás gondolat, hogy macskává változik a varázslat hatására – mert ugye a gonosz mostoháknak mindig gonosz macskájuk van. Ám ahogy ezt kivitelezték, azt macskaimádóként kikérem magamnak.

Nyoma sincs bűbájnak

Sajnos nem igazán tudok olyan részletet kiemelni, amiben igazán jól teljesít a film. A betétdalok – Giselle és Malvina duettjét leszámítva – nem olyan fülbemászók, az animáció és a CGI közepesen gyenge, a kosztümök szépek, de önmagukban nem elegek ahhoz, hogy bármennyire is pozitív irányba billentsék a mérleg nyelvét.

De még a film üzenetéről sem mondható el, hogy az legalább fontos – ugyanis nincs neki.

Hacsak nem az, hogy vigyázz, mit kívánsz! Vagy hogy ne változtasd a valóságot mesevilággá, mert a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy tervezted. Ez utóbbi csak az alkotóknak lehet tanulság: kicsit kevesebb varázslat, több valóság, vicces szövegkönyv, eggyel valódibb dráma és érdekes karakterek: ezekkel igazán bűbájos lehetett volna a meséjük.

Képek: Disney+

Dián Dóri