„Az igaz dolgok ritkán terjednek el. A hazugságok annál inkább” – Marilyn élete és halála örök rejtély marad

–

„Az igaz dolgok ritkán terjednek el. A hazugságok annál inkább” – mondja a dokumentum elején egy régi felvételen Monroe. Igaz, sőt a sötétség is gyorsabban terjed, mint a fény (ezt egy ismerősöm kocsmai feljegyzéseiben olvastam, és a legmélyebben egyetértek vele), a sánta kutyát is hamarabb utolérik, mint a hazug embert. Meg az is biztos, hogy soha az életben nem fog kiderülni, mi történt pontosan az egyik legfényesebb hollywoodi csillag halálának éjszakáján.

Anthony Summers (a Goddess – Secret Life of Marilyn Monroe című könyv szerzője) oknyomozó újságíróként dolgozott a nyolcvanas évek elején, amikor eltervezte, hogy két hetet rászán az anyaggyűjtésre Monroe halálával kapcsolatban. Aztán három év lett belőle. Meg akarta tudni, mi történt azon az estén a világ leghíresebb nőjével, amikor meghalt, de a válaszokhoz előbb vissza kellett térnie a kezdetekhez. Summers vezet végig minket nyomozása eredményein, új megvilágításba helyezve az eseményeket és a színésznőt.

„Emlékszem a délutáni mozifilmekre gyerekkoromból. Sosem jöttem ki a filmről, úgy kellett kirángatni. Nem számított, jó vagy rossz, bármi ment is a vásznon. Bár gyerek voltam, és semmit sem tudtam a színészetről, meg akartam ismerni” – mondja Monroe egy 1946-os felvételen a szakmájához fűződő viszonyáról.

Hát valahogy így kezdődött. És sokkal komorabban folytatódott. Sokkal komorabban, mert abban a korban, amelyben ő lett filmcsillag, még egészen más volt a filmipar hozzáállása a nőkhöz: az akkori legnagyobb hollywoodi ügynökség tulajdonosa, Al Rosen már a megismerkedésükkor olyan sztárokért felelt, mint Cary Grant vagy Judy Garland, és arról beszél a filmben, hogy volt az ügynökségeknek egy feketelistájuk azokról a feltörekvő lányokról, akiket le lehet fektetni, és egy másik azokról, akiket nem lehet betörni.

„Megváltozott az ipar: ma már a pénz számít. Régen a szex számított” – mondja. De Marilyn nem volt könnyű préda.

A negyvenes évek menő klubjának tulaja pedig elmeséli, hogy a feltörekvő színésznő gyakran fordult meg az ő klubjukban is, ahová a legjelentősebb hollywoodi ügynökök jártak, és Marilynt kedves, nagylelkű, barátságos teremtésnek írja le, akit 1948 körül kezdtek felkapni. Ebben az időszakban ismerkedett meg a nála harminc évvel idősebb ügynökkel, Johnny Hyde-dal, aki szabályosan beleszeretett, el is hagyta érte a feleségét, ám ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy halálos beteg, és nem sok ideje maradt hátra. Hyde az utolsó hónapjait Monroe-nak szentelte, bemutatta a város legbefolyásosabb embereinek, megnyitotta a kapukat előtte a sikerhez – bár akkor még nem lehetett sejteni, hogy ez a siker világméretű lesz. 

Bár Johnny Hyde-dal nem volt sokáig együtt, de ő nyitotta meg számára a sikerhez vezető kaput: Hyde vitte el élete első jelentős castingjára, az Aszfaltdzsungelére, ő mutatta be John Huston rendezőnek, aki szintén megszólal a szalagokon, és friss, szemérmes, gyönyörű nőként emlékezik vissza rá:

„Marilyn a saját élményeiből merítkezett. Lenyúlt és előhúzott valamit magából, ami különleges és rendkívüli volt. Nem volt színésztechnikája, csak a puszta igazság.”

Innentől nem volt megállás. Igazi filmcsillag lett.

Ma már nincs olyan ember, aki ne tudná, ki az a Marilyn. Nem azért, mert nem születtek szebb színésznők, nem azért, mert nincsenek nála tehetségesebbek, egész egyszerűen benne volt valami varázslat. És lehet, hogy ehhez hozzájárult az a megfejthetetlenül szomorú attitűd is, ami a küzdelmes gyerekkorából fakad, és ugyanez a gyerekkor, a befejezetlen apakép sodorta gazdag és befolyásos férfiakhoz is.

Jane Russell kollégája pedig így nyilatkozik róla: „Marilyn nagyon okos volt, és tanulni akart. És minden érdekelte, hogy a kezébe vehesse a karrierjét. Munka után tanárhoz járt. Én fáradtan estem haza, ő meg tanárhoz járt. És amikor forogni kezdett a kamera, olyan volt, mintha egy reflektor gyúlt volna fel.” Russell azt is mondja még, hogy jóban voltak ugyan a közös filmjük (a Szőkék előnyben) forgatása alatt, de Marilyn egyik társaságból a másikba vándorolt, és nem igazán kereste többé azokat, akiket egyszer maga mögött hagyott, utalt ezzel arra Russell, hogy mekkora felhajtás övezte, ő pedig mindenkivel kedves volt, de nem adott magából igazán mélyen többet.

Monroe-t az utolsó éveiben dr. Ralph Greenson hollywoodi pszichiáter kezelte, akinek a feljegyzéseihez hozzájutott Anthony Summers (a pszichiáter családján keresztül), illetve megszólalnak a felvételeken a Greenson család még élő tagjai is. Ők elmesélik, hogy Monroe túl híres volt ahhoz, hogy a rendelőbe bejárjon, ezért az otthonában kezelte. Sőt, a két év alatt a család barátként tekintett a színésznőre.

A doktor jegyzeteiben szerepelnek paranoiás reakciók, és mazochista hajlam is. Központi szerepet játszott Monroe életében, hogy kitörjön az elutasított árva szerepéből.

Tíz családnál is járt lelencgyerekként, majd két évig élt árvaházban, aztán gyámhoz egy került, míg az anyját a pszichiátrián kezelték. „Amikor árvaházba tettek, azt kiabáltam, nem vagyok árva” – mondja egy felvételen a színésznő. Ez az árvaság, az, hogy nem kell a szüleinek, hogy ő egy kivetett, eldobott gyerek, megpecsételte az életét, és hiába lett az egyik legfényesebb filmcsillag, nem tudott tőle megszabadulni.

Greenson meglátta a színésznőben a gyerekkorától megfosztott embert, akinek szüksége van családra, ezért szinte befogadta a sajátjába. Monroe nekik mesélt először arról a nagyon fontos emberről, akinek nem árulhatta el a kilétét a pozíciója miatt, és akit emiatt csak tábornoknak nevezett. (Az igazságügyi minisztériumban azokban az időkben gyakran utaltak tábornokként Robert Kennedyre.) Ez a dokumentumfilm is alátámasztja, hogy a Kennedykkel való viszonyáról szóló pletyka gyakorlatilag tény.

Monroe-nak a húszas évei közepétől híres férfiakkal volt viszonya. Első férje, Joe DiMaggio, baseballsztár volt, akivel viharosan éltek, és úgy is váltak el. Marilyn nem lehetett csak egy férfié, Marilyn mindenkié volt, hiszen mindenki vágyott rá, legalább egy gondolat erejéig.

Billy Wilder, a Hétévi vágyakozás és a Van, aki forrón szereti rendezője így emlékezik vissza a kapcsolatukra: „Készen álltunk rá, hogy leforgassuk azt a részt. Volt ott vagy tízezer ember. Benéztek Marilyn szoknyája alá. És az oldalt álló emberek bekiabáltak és autogramért rohangáltak” – utalva ezzel a híres, szoknyafellibbenős jelenetre.

Joe DiMaggio ezután megverte a színésznőt a forgatáson. A színésznő fodrásza pedig úgy emlékezik vissza az esetre, hogy Marilyn kiabált utánuk, de ők nem hallották a vastag falak miatt. A kék-zöld foltjait lesminkelték másnap, és mehetett is dolgozni. Kilenc hónappal később elváltak.

Monroe egyik közeli barátja, Henry Rosenfeld szerint a színésznő örökké az apját kereste, ezért játszottak az életében központi szerepet a befolyásos férfiak.

Nem volt kérdés ezek után, hogyan jöhetett a képbe a kor legnépszerűbb drámaírója, Arthur Miller, aki azzal udvarolt Marilynnek, hogy az észjárása sokkal izgalmasabb, mint a külseje. Később pedig azt írta a gyűrűre, amit az esküvőjükön húzott az ujjára: „A most örökké tart.” Monroe pedig azt írta az esküvői képük hátára: „Remény, remény, remény.”

De a most nem tartott örökké, és a remény sem akkor halt meg utoljára.

Egyik útjuk alatt Miller kint felejtett pár jegyzetet, amiben az állt, mekkorát csalódott hitvesében, akiről azt gondolta, valamiféle angyal, de most rájött, hogy éppolyan tökéletlen nőt vett el, mint az előző felesége – és hogy Monroe egy szajha. Mindezt az is tetézte, hogy 1958-ban, a Van, aki forrón szereti forgatása idején Marilyn terhes volt, de elvetélt. Érdemes megfigyelni, hogyan bélyegezte meg a nőket az adott kor, milyen stigmákat rakott arra, akit felemeltek, hogyan dobták a földre, miként alázták az ünnepelt sztárt is.

A színésznő hanyatlása a Millertől való válása után kezdődött. Amikor a Kallódó embereket kezdték forgatni, már egyértelműen látszott, hogy baj van. A rendező John Huston szerint Monroe többé nem az az üde lány volt, akinek megismerte, gyakran késett, és többször nem volt beszámítható. Nem csoda: akkor már rendszeresen szedett élénkítő amfetaminokat, nyugtatókat és altatókat is. 

1961 januárjában pedig éppen azon a napon vált el Millertől, amikor John F. Kennedy elnököt beiktatták. A viszonyuk azonban már jóval korábban elkezdődött: még akkor, amikor Kennedy csak szenátor volt.

John Kennedy sógorának, Peter Lawfordnak a tengerparti házában találkozgattak titokban, ahol gyakran tartottak partikat. Jeanne Martin színésznő, Dean Martin felesége erről úgy számol be, hogy Robert és John Kennedy gyakran úgy csajoztak abban a házban, hogy a feleségeik is jelen voltak. Behízelgő, nyálas alakoknak írja le őket, akik megfogdosták az ő mellét is, mert úgy tekintették, az is az ő tulajdonuk. Jeanne állítás szerint Monroe mindkét Kennedyvel együtt volt, de ezzel a viselkedéssel és a felelőtlen viszonyaikkal a politikusok nagyot kockáztattak.

A színésznőt ezért figyelte az amerikai hírszerzés, hiszen nagy veszélyt jelentett a Kennedy fiúk karrierjére, már csak a pszichés labilitása miatt is. Egy 1962. július 13-án leghallgatott telefonbeszélgetésben Monroe arról beszél, hogy pár nappal korábban az elnökkel ebédelt Lawfordék házban, és az atomkísérletek erkölcsi aspektusáról beszélgettek. (Akkoriban az atomkérdés volt a legfontosabb nemzetközi ügy, hiszen a Szovjetunió atomfegyvereket juttatott Kubába Fidel Castrónak.) Monroe baloldali volt, és olyan emberekkel barátkozott, akiket kommunistának véltek. Félő volt, hogy megszellőzteti, hogy Kennedyék az atomfegyverekről tárgyalnak. 

Egy hónappal a halála előtt megtiltották neki, hogy keresse a Kennedy fivéreket, és egyik barátja szerint ez volt nála a vég kezdete. Addigra keverte az italt a gyógyszerekkel.

„Szeretném elmondani, hogy a hírnév tünékeny. Megvannak az előnyei, de vannak hátrányai is, és ezzel tisztában vagyok. Az enyém voltál, hírnév. Ég veled” – mondja a dokumentumfilmben hallható hangszalagon. 

Marilyn Monroe 1962. augusztus 5-én halt meg, 36 évesen. 

A rendőrségi feljegyzések szerint a házvezetőnője találta holtan az ágyban, kezében a telefonkagylóval. Az ágya mellett egy doboz altató volt. Nem hagyott üzenetet. A halottkém a halál okát gyógyszer-túladagolásban állapította meg. A házvezetőnője azt nyilatkozta, hogy élete utolsó napján Marilyn este nyolckor a hálószobájába ment, becsukta az ajtót, majd hajnali háromkor a házvezetőnő arra ébredt, hogy még ég nála a villany. Az ajtó azonban zárva volt, ezért felhívta dr. Ralph Greenson pszichiátert, aki felkelt és odarohant, majd benézett az ablakon, és látta, hogy Monroe arccal lefelé fekszik, ezért betörte az ablakot, bemászott, és azt mondta a házvezetőnőnek: „Elvesztettük.”

4.25-kor hívták a rendőrséget. 

Ám akadt egy kis gond ezzel az időponttal. Monroe sajtófőnökének felesége meséli, hogy a férjével épp egy koncerten voltak Monroe halálának estéjén, amikor fél 11 körül kihívták a férjét a koncertteremből, hogy baj történt, és ő egyből Monroe házához hajtott. Este 11 körül Arthur Jacobs sajtófőnök már a színésznő házánál volt, így nem találhatta hajnalban a házvezetőnő holtan Marilynt. Egy mentőtiszt pedig megerősítette, hogy 11 körül elvitték a még életben lévő, kábult nőt a házból, aki a mentőben meghalt, majd visszaszállították. Egyes források szerint a mentőben vele volt a pszichiátere.

Halála éjszakáján Monroe beszélt Robert Kennedyvel telefonon, akinek olyasmiket mondott, hogy „hagyj békén, tűnj el, kihasználtál, körbeadtatok, mint egy darab húst”. Egy újságíró kinyomozta, hogy aznap este Robert Kennedy magángéppel hagyta el a várost hajnal három körül, de a repülési naplót eltüntették, és amikor ezt akkoriban le akarták hozni a lapokban, megtiltották neki. 

A számtalan anyag közül egyetlen fotó maradt fenn Monroe-ról és a Kennedy fivérekről. Minden egyebet eltüntettek, amikor kipucolták Monroe házát a halála után. 

Hogy mi okozta pontosan Marilyn halálát – idegenkezűség, vagy az elmeállapota súlyosbodása –, az valószínűleg örökre rejtély marad, és komoly érdekek kívánják úgy, hogy ez sose kerüljön napvilágra.

Egy biztos, Marilyn Monroe-t a mai napig milliók imádják és rengetegen szeretnék utánozni, vagy legalább a nyomába érni. Ám tudjuk azt is, hogy ez lehetetlen.

Nézzétek meg ezt a dokumentumfilmet, mert egészen más megvilágításba helyezi a legendás színésznő megítélését.

És úgy van, ahogy ő mondta: a hazugság gyorsabban terjed az igazságnál.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images/Gene Lester